2010. március 18., csütörtök

» 22-es a határon

2010. március 18. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 5 komment

Az utóbbi hetekben két könyvet is félbehagytam. Mindegyik több volt (lett volna), mint 500 oldalas, és mindegyikbe nagyjából 200 oldalig rágtam be magam. Azt gondolom, ez több volt tőlem, mint korrekt.

Az egyik Az iskola a határon volt. Arra számítottam, hogy a külvilágtól elzárt, katonai kollégiumi környezetben torját üli az elidegenedettség, a főhős valamifajta tusára kényszerül, vagy vissza kell, hogy vonuljon elméje kétségbeesetten őrzött belső régióiba. Fájdalmat, megaláztatást, életre szóló, vöröslő lelki hegeket vártam. De hiába. A történet végtelen lassúsággal nem tart semerre, ha bármi mellbevágót akarok elképzelni vagy megélni, saját fantáziámhoz kell folyamodnom. Külön elkeserített az Ottlik által használt szleng. Amikor a Zabhegyezőt olvastam, valahogy hitelesnek tűnt a szintén elavult, ma már megmosolyogni való vagány duma, de itt nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ennek a regények az argója már születése pillanatában is szánalmas volt.

A másik A 22-es csapdája. Nem mondom, többször is elmosolyodtam, meg bólintottam, hogy ilyen bürokratikus abszurdot én is láttam már, meg hálás voltam azokért a mondatokért is, amiknek az utolsó szava kifordítja magából az összes előzőt, de egyrészt Rejtő Jenő meg Douglas Adams ezt hetvenszer jobban csinálta, másrészt az ilyen jópofáskodás szerintem csak egy kocsmában áll meg a maga lábán – nagyjából negyven percig. Arra még azt mondanám, jó fej ez a Heller – feltéve, hogy nem mindig ilyen. De Heller mindig, mindvégig ilyen, úgyhogy a kétszázadik oldal táján úgy voltam vele, hogy ha most már tényleg elkezdődik valami, én akkor se fogom megtudni soha már.

2010. március 8., hétfő

» A majmok bolygója (2001)

2010. március 8. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Megkeményítettem a szívemet, és azt mondtam magamnak, hogy minden erőmmel azon kell lennem, hogy leküzdjem saját előítéleteimet, úgyhogy az összes ismert törvény és tapasztalat ellenére leültem, és megnéztem A majmok bolygója 2001-es verzióját.

Hálátlan feladat úgy lehúzni még egy bőrt egy filmről, hogy az eredeti nem csak jó és sikeres volt, hanem kultuszfilmmé is nőtt. Az alaphelyzet és a végkifejlet ismert, az egyedüli fogódzó az eltelt harminchárom év, ami – lehet sejteni – jót tett a technikai megoldásoknak.

A film főcíme megerősítette a gyanúmat, hogy főleg a látványra fognak lőni, meg a rémisztő hanghatásokra. Aztán az első jelenet – bár nem ragadott magával rögtön – mindjárt más szemszögbe helyezte a filmet.

Ez nem egy egyszerű remake, hanem átdolgozott történet, számos, az eredetihez hasonló elem mellett egészen más szociális és személyközi viszonyokat hangsúlyoz. Technikailag tényleg lényegesen magasabb színvonalon áll, mint a ’68-as verzió (az sem volt akármi a saját korában, de még abszolút értékben sem); a maszkok gyakorlatilag tökéletesek, a majmok viselkedése pedig nagyon kellemes meglepetést okozott. Sok mindent átvettek a mai csimpánzok gesztusaiból, mozdulataiból, és borzongató elegyét adták a saját kultúrájukat ősidők óta ápoló, intelligens lényeknek és a vadállatoknak.

Ezekről a majmokról elhittem, hogy egy hirtelen evolúciós ugrás után állnak, már nem csak hogy beszélnek, hanem társadalmat építenek és működtetnek, de a bennük élő állat fékezésével kapcsolatban még kihívásokkal küzdenek.

A film főleg a végével nyert meg magának, mert alaposan eltér az eredetitől, illetve visszatér a ’68-as változatot ihlető novella koncepciójához, ami az utolsó kockákra olyan vészt jósló helyzetbe sodorja a főhőst (és ott is hagyja), hogy az semlegesít körülbelül négyet a filmtörténet számos hiábavaló happy endje közül.

2010. március 2., kedd

» A majmok bolygója

2010. március 2. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Először csak az első részét akartam megnézni A majmok bolygója című filmnek, mert azt gondoltam, hogy a másik négy folytatás csak az első sikerén hízott utánlövés. De tévedtem. Részleteiben persze támadható, de koncepcionálisan nagyon elegánsan végiggondolt sorozatról van szó.

Tetszett, ahogy az alkotók játszanak az idővel, ahogy a jövő és a múlt egymásba fonódnak, és relativizálják egymást. Ennél is hálásabb voltam viszont azért, ahogy a hatalom természetét ábrázolták, de nem hagyták elcsábítani magukat az egyszerű megoldások által, és mind az embereket, mind a majmokat gyakran táncoltatták a jó és a rossz határán.

Talán azért is tetszett a szépen körbevezetett történet (az ötödik részben számos, korábbi részekre való visszautalással teszik helyre az addig hiányzó mozaikokat), mert viszontláttam azt a teóriámat, hogy ugyan romantikus gondolat lenne, de az ember nem önzőbb vagy gonoszabb más fajoknál, csak az eszköztára szélesebb.

2010. február 10., szerda

» Sven Väth – The Sands

2010. február 10. | Ezt jól megcsináltad | Fikció? | suhodminyák | 1 komment

Ma reggel Sven Väth egy élő előadását hallgattam munkába menet. Már éppen kezdett megjelenni lelki szemeim előtt egy, az univerzum végtelene felé törő űrrakéta, ahogy sorba dobálja le magáról a feleslegessé váló fokozatokat, amikor hirtelen világossá vált, hogy ez nem erről szól.

Egy késő huszonéves srác koncentrációt és adrenalin tolulást kifejező képe jelent meg előttem. Hosszú, egyenes aszfaltcsíkon hajszolta mélykék, háromszáznégy lóerős autóját, a fokozatokat nem vesztette, hanem éppen egymásra licitálta, a fordulatszámmérő mutatója rendre pattant vissza kilencezerről, hogy aztán megint odáig hágjon.

Gyorsan elérte a hegy lábát, és nekiesett a szerpentinnek, a hátrahagyott táj tükörképe ritmusra csúszott oldalt hátra a fénylő karosszérián, a csipogó dallam ellenére se a fák, se a hegyek, se a völgyek nem tudtak megkapaszkodni rajta, ahogy felzabálta az elé lökött kacskaringós aszfaltcsíkot.

Aztán egyszer csak egy, a kérlelhetetlen ütem közé befelezett dob mély ütésére egy kis piros autó csúszott be a visszapillantó látóterébe oldalvást, a felniről majd lefoszló virsli gumikkal. Egy, a nyolcvanas években gyártott Talbot volt, egy hetvenéves ember vezette. Hosszúkás, sárgás fogait összeszorította, szikár arcán rágóizmok ideges rostjai vibráltak, szürke kalapja alól fehér haj világlott ki kissé. Úgy fogta a kormányt, mint egy betörni való musztáng sörényét, talpa majd kiszakadt kétoldalt a cipőjéből, úgy nyomta a gázt.

Nem értem hogyan, nincs is rá magyarázat, de az idős úr egyre csak lopta a távolságot, és ott loholt, ott lihegett a suhanc nyakában, a gumija sikoltott, a sárvédőn átrohadt lyuk süvített, a kocsi fara szitált a kanyarokban, de aztán mindig kirángatta magát a maga orránál fogva, ahogy ordítva szedte maga alá a kék által épp eldobott aszfaltcsíkot.

Így mentek perceken át, a piros a kék nyomában, a srác hátrapillantgatva, nyelve hegyét kidugva, az öreg meg összeszorított foggal, tűzzel a szemében, hörgés és sivítás énekeltek kánont, a fényes kékről épp az imént lecsúszott árnyak pattantak le a matt pirosról, a kék által lélegzetét épp visszakapó aszfalt mellkasára a piros ült egy pillanat múlva, hogy aztán hátrahagyja bénultan.

Így vívtak egymás ellen és együtt, aztán a fiatal, mint aki megérkezett, kisodratta magát a hegy másik oldalán egy fogadó mellé, az öreg pedig csóvált egyet a fején, és jobb karját messze oldalra kilendítve csettintett egyet, mondott is valamit, amit nem értettem, elvette a gázt, a Talbot meg harsogva szívta tele a tüdejét. A srác a fogadóra nézett, aztán az öreg után, aztán megint a fogadóra és megint a távolban ponttá szűkülni készülő piros autóra, és beletaposott a gázba.

2010. február 4., csütörtök

» Filmtörténeti mérföldkő

2010. február 4. | Ezt jól megcsináltad | Fikció? | suhodminyák | 4 komment

Nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni az Avatar című filmmel kapcsolatban, csak egyetlen tekintetben. Most érkezett el az a pillanat, amikor a számítógéppel alkotott szereplők mozgása és arcjátéka – még ha valódi emberek mimikája is az alapjuk – összemérhető, sőt, megegyező a húsvér színészekével – Steven Segalt pedig egyszerűen állva hagyják.

Szerintem mindenki számára egyértelmű, hogy ez filmtörténeti mérföldkő. El tudom képzelni, hogy pár rendező elábrándozik, hogy vége a keserves szereplő-válogatásoknak, meg a hepciáskodó, hisztérikus színészekkel való alkudozásnak.

De egyvalamire senki nem gondolt. Hogy ezentúl nem színészeknek, hanem informatikusoknak kell majd magyarázni, hogy például: Nem, nem, nem! Több átéléssel! Nem érted?! A bűntudata egyszerre teszi gyengéddé és támadóvá! Fél és dühös. Nincs vesztenivalója, de reménykedik. Ezt kódold le, és ne azokat a kurva képregényeket nézegesd állandóan!

2010. február 3., szerda

» Generation "P"

2010. február 3. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Hogy a klasszikus orosz írók egy része olyan nagy kedvvel hajlította a történetit abszurdba, az egyrészt azért lehetett, mert Oroszország eleve abszurd hely, másrészt azért, mert a tényleges valóságából el kellett valahogy menekülni.

Viktor Pelevin könyvét olvasva arra jutottam, hogy Oroszországban a helyzet – bizonyos szempontból – változatlan. A címkórság, a kivagyiság, az egyszer élünk ugyanaz. Viszont jelentősen nőtt az otrombaság, a nyers erő szerepe. Nekem legalábbis van egy ilyen érzésem, noha hirtelen nem tudnék olyan időszakot felidézni Oroszország történelméből, amikor bármit is számított volna például az emberélet. Szóval nem tudom pontosan megragadni, hogy mire gondolok, mit érzek ezzel kapcsolatban. Ezért teszem be ezt a képet Bulgakovról és Pelevinről.

Magáról a könyvről annyit szeretnék mindenképpen megemlíteni, hogy hasonlóan (és persze egészen másképp) váltogatja a síkokat, mint Bulgakov a Mester és Margaritában, illetve, hogy zseniális és elgondolkodtató az ötlet vagy megfigyelés(?), hogy az emberek felett egy Oranus (Szájsegg) nevű virtuális lény, közgazdasági-filozófiai összefüggés uralkodik, ami tulajdonképpen pénzt cirkulál át a nála egyébként egyesével egytől egyig intelligensebb emberekből álló „testén”, és ezek az emberek – legyenek bármekkora koponyák – nem húzhatják ki magukat primitív hatása alól.

2010. január 6., szerda

» Stefan Zweig: 2010. január 6. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 6 komment; Stefan Zweig annyira jó regényeket és novellákat írt, hogy mindig is sajnáltam, hogy túl sok energiát fordított arra, hogy híres emberek életét örökítse meg. Másfelől viszont Stefan Zweig annyira jól írt, hogy most már kíváncsi vagyok, hogy az ő tolmácsolásában milyen volt Magellán.

2009. december 2., szerda

» Tömegkultúra

2009. december 2. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Bajor Imrének, Berényi Miklósnak meg Rátonyi Róbertnek soha nem hinném el, de amúgy tényleg igaz, hogy a minőségi szórakoztatás komoly dolog. Mostanában alaposabban belenéztem pár sorozatba (The Big Bang Theory, My Name Is Earl, The IT Crowd), és jelzem, hogy nagyon komoly intellektuális teljesítmény és rengeteg munka áll mögöttük. Tömve vannak finom poénokkal, eredeti ötletekkel, egyedi látásmóddal és lényeglátással.

2009. december 1., kedd

» A madár

2009. december 1. | Ezt jól megcsináltad | Fikció? | suhodminyák | 0 komment

Pár hete a Zeneakadémián, az ideiglenes bezárás előtti utolsó koncerten fogalmazódott meg bennem, hogy a komolyzene egy olyan lény, amit a zenészek harmonikus együttműködése hív életre. Amikor életre kel, elemelkedik a földtől, és lebegni kezd.

Amikor a földtől távolodni kezdett, madár képében jelent meg behunyt szemeim előtt. Tolla fényes volt, de nem vakító, tartása sudár, elegáns de erőt sugárzó, szárnyait úgy széttárta, hogy épp befért a koncertterembe.

Felismerésem pillanatában egymásra néztünk a madárral, és úgy véltem látni, hogy bólint felém, visszaigazolja, amire rájöttem, és nem „csak” légies táncának kecsessége nyilvánul meg. Aztán hirtelen riadalom vált ki szeméből, zavar költözött rá, és magas röpte megbicsaklott egy pillanatra.

Felkaptam a fejem. Szemeimet kinyitva tekintetem a hangot az imént elvétő tenorista szégyellős pillantásával találkozott épp csak egy ütemnyi pillanatra. Nem sokat tétováztam, újra szemhéjam puha bársonya mögé süllyedtem, és felvettem a szemkontaktust a madárral.

2009. október 12., hétfő

» A Pogány madonna margójára

2009. október 12. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Sokan megmosolyogták annak idején a Pogány madonna című filmet a nyilvánvaló Bud Spencer koppintások, és egyéb kis esetlenségek miatt. Én – gyerekként – összességében nem voltam ilyen szigorú, igaz, részben azért, mert nem volt számomra egészen világos, hogy Bud Spencer és Bujtor István két külön személy-e vagy egylényegűek.

Egy részlet viszont megragadt az emlékezetemben, aminek láttán már felnőtt fejjel is elismerően bólintottam. A Balaton parti frontális ütközésre gondolok, amikor egy Zsiguli és egy Mercedes csapódott egymásnak. Olyan hiteles volt a jelenet, hogy nem csak magyar, de amerikai filmben sem láttam hasonlót. Mintha a híradót néztem volna.

Csak pár éve tudtam meg, hogy a forgatókönyvben nem szerepelt az ötlet. Egyszerű baleset történt.

2009. szeptember 25., péntek

» Simple is beautiful

2009. szeptember 25. | Ez van | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 1 komment

Úgy látom, minden nagyobb kulturális (és hozzá tartozó földrajzi) egységnek megvan a maga irodalmi stílusa. A kelet-közép európai sajátságokat nem is akarom részletezni a csehektől kezdve, rajtunk keresztül az oroszokig, meg azt sem, hogy a nyugat-európai irodalom is családias, kézenfekvő a számunkra.

A dél-amerikai, az valami egészen más. Fülledtebb, cirkalmasabb, hevesebb. Egy dél-amerikai történetnek valahogy más az íve, a kifutása is. Az ember – innen, Európából – nem erre számít.

Aztán ott vannak az amerikaiak. Náluk meg épp az tűnt fel, hogy nem cirkalmazzák. Ezek keresik az egyszerű embereket, a poros, köznapi helyzeteket, beleadják egy suttyó szájába, egy tudatlan körülményeibe a mondanivalót. De ha az olvasó nem menthetetlenül sznob, nem bűnösen felületes, akkor ugyanaz a mélység markolja meg, mint az európai és dél-amerikai irodalom esetében. Nekem ez most nagyon megtetszett. Bátor, hiteles dolog úgy letenni az asztalra egy adag gyöngyöt, hogy barna papírzacskóba van csomagolva. Aki belenéz, látni fogja.

(Ken Kesey)

Eddig gondoltam végig az egészet, amikor beugrottak a japánok. Hogy a fentiek mind Európából bújtak ki így vagy úgy, ekkor vagy akkor. Ezért értjük őket. A hangsúly-eltolódások pedig azért vannak, mert ezek persze külön világok a maguk módján, ha a dolgok tövéig letapogatva közös gyökerekbe (Európába) is markol az ember.

Szóval, ami a japánokat illeti, még csak a Dobozembert olvastam Abe Kóbótól, meg pár japán filmet láttam, de ezekben nem hangsúlyeltolódások vannak, hanem a befogadhatóság határát feszegető, alapvető, paradigma szintű kulturális különbségek, amiknek érzem a létezését, de megragadni nem tudom őket. Lehet benyomásom, de a japánokkal közös alapokon nyugvó megértésben butaság lenne bízni.

Mi történik Kínában? Dél-Koreában? Ugye van közös gyökérzet Japánnal? Miről és hogyan írnak az arabok? Ezeket ki kéne deríteni. Addig maradjon a cím, amit korábban olyan jól kigondoltam.

2009. szeptember 7., hétfő

» Christoph Waltz

2009. szeptember 7. | Ez van | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 3 komment

Ma reggel hallottam a rádióban, hogy Tarantino a Becstelen brigantykban olyannyira központi figurának tartotta Hans Landát, hogy arra is felkészült, ha nem sikerül megtalálni az igazi színészt a szerepre, inkább nem csinálja meg a filmet.

Százával hallgatták meg a jelölteket, de senki nem volt az igazi, ezért az ezzel foglalkozó ügynökök – kínjukban – már mindenfelé kutatták a potenciális jelölteket. Így – illetve csak ekkor – került a képbe Christoph Waltz is, akit a rádióban korábban jóformán ismeretlen osztrák televíziós színészként mutattak be, ami felőlem nézve stimmel is, hiszen A becstelen brigantyk előtt nem tudtam a létezéséről, de kicsit utána olvasva látszik azért, hogy egyáltalán nem múlt nélküli emberről van szó.

Ezt az egészet csak azért említem meg, mert a fentieket tudva még jobban esik erre a filmre, meg a születésének a körülményeire gondolni. Merthogy van a film rendezője, aki tökéleteset akar alkotni, és előre meghúzza a vonalat, aminek alámenni megalkuvás, pusztító kompromisszum lenne, hát nem megy alá. És itt van egy színész, aki úgy kapta meg ezt a szerepet, hogy annyira magáévá tudta tenni a karaktert, hogy ő lett az igazi, és a filmben ez fényesen be is bizonyosodik.

Az, hogy Christoph Waltz most egy csapásra világhírű lett, teljesen rendben van, sőt. Tökéletesen megérdemelte. És ne felejtsük el, hogy a munka nem most kezdődött, hanem évtizedekkel ezelőtt. Ez sokszor nem látszik, amikor rácsodálkozunk egy világsztárra, de kicsit a dolgok mögé pillantva gyakran derül ki, hogy egy-egy fényes sikert évtizedekig tartó, konok szopás előz meg.

2009. szeptember 4., péntek

» Becstelen brigantyk

2009. szeptember 4. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Több dolog is tetszett a Becstelen brigantykban. Elsősorban az, hogy a jók és rosszak jellemüket tekintve nem borotvaélesen különülnek el egymástól. A németek jó része kulturált, idegen nyelveket beszélő, a társas érintkezés kifinomult formáiban jártas ripacs, az egyik pozitív főhős viszont egy sajátosan modoros tennessee-i suttyó, és igazán csapata egyetlen tagjáról sem lehetne csuklás nélkül kijelenteni, hogy erkölcsileg a német katonák fölött állna.

Különösen tetszett a Hans Landát alakító Christoph Waltz színészi játéka és figyelemre méltó nyelvérzéke. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik színész munkájában hibát találtam volna.

Az amerikai filmekben gyakran sajátos viszonyt vagyunk kénytelenek észlelni a történelmi tényekkel kapcsolatban. Tarantino azonban egészen eredeti módon aknázza ki az ebben rejlő lehetőségeket, és olyan módon lepi meg a nézőt, ahogy az nem várná.

2009. augusztus 19., szerda

» Szamárköhögés

2009. augusztus 19. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Gyerekkoromból az rémlik, hogy csapásként éltem meg, ha magyar film ment a TV-ben, és a közvélekedés is az volt, hogy a nálunk készült filmek szarok. Na de az ember közben felnő, és elkezdi kapizsgálni a könnyed szórakozás és a művészet közötti különbséget.

Töretlen fejlődésembe vetett hittel, nyitott szívvel, optimistán ültem le tehát a Szamárköhögés című film elé, és szinte egyszerre megértettem, hogy minden vád, amit annak idején összehordtak a magyar filmről, igaz volt.

Az egész olyannak tűnt, mintha egy baráti társaság sztorizgatna egymás szavába vágva'56-ról, meg arról, ami még az eszükbe jut, viccesnek szánt fragmentumokat böfögnek fel, amikre a beavatott többiek már csak bólintanak, hogy igen, igen, az kurva jó volt, amikor a Franciska.

A fősodor (bár bizonytalan vagyok, hogy végül is mi lenne az) nem kap hangsúlyt, csak egy a sok szilánk közül. Van '56, vannak a családi viszonyok, van a nagyobbik testvér érdeklődése a nemiség iránt, meg van a kezdő színésznők számára kötelező mellvillantás. Egy család érdektelen, hanyagul összerakott története a történelem egy olyan epizódjáról, amiről – érzésem szerint – ötvenszer drámaibb / sodróbb / sötétebb / mókásabb mozgóképet lehetett volna festeni.

Úgy tekintek magamra, mint aki tudja, mi történt '56-ban, meg milyen volt az ország klímája annak idején, az utalásokat is értem, amik mellett egy, a világ másik felén élő néző lassítás nélkül menne el, de a dolog mégis hidegen hagy. Se viccesnek, se drámainak nem találtam a jeleneteket. A megértés nem okozott örömet, csak a „na és?" kérdést csalta elő belőlem.

Külön kellemetlenségként éltem meg a szereplőválasztást. Úgy éreztem, hogy adva van a baráti társaság, a nyolcvanas évek sztárszínészei, meg a haveri kör gyerekei, tehát a például az USA-ban a végletekig hajszolt keresgélésekre és válogatásokra semmi szükség. Így lett az ötvenhárom éves Garas Dezső anyósa az ötvennégy éves Törőcsik Mari, és így hasonlítottak Garas és a testvére egymásra annyira, mint egy ló és egy pénztárgép.

A gyerekszínészek közül egyetlen egy volt, aki – az amúgy teljesen szükségtelen, hozzáadott érték nélküli – állatkínzós jelenetnél valami színészinek látszó képességet mutatott fel, de félek, hogy ott is csak magát adta, amikor lelketlenül, gonoszan vigyorgott. A valós kvalitások akkor csúcsosodtak ki a leginkább, amikor az egyik srácot lelőtték a kézihajtányról, és a megállás után ezzel a többiek is szembesültek. Az elvárható pánik vagy sokk helyett egy gyík mimikájával várták, hogy a rendező bácsi intsen nekik, hogy most már el lehet futni a helyszínről.

2009. július 22., szerda

» Láthatatlan kiállítás

2009. július 22. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Nem csak hogy tudom, hogy így van, de egyenesen a kedvenc megállapításaim közé tartozik, hogy az ember vezető érzékszerve a szeme. Ezért is voltam kíváncsi a vakok életébe bepillantást engedő Láthatatlan kiállításra.

Az ott dolgozó fiatal, nem látó vezetőink nagyon élvezetessé tették a látogatásunkat az intelligenciájukkal, a humorukkal, meg azzal, hogy minden kérdésünkre igyekeztek válaszolni. Mivel számukra a világnak nincs vizuális reprezentációja, nekünk pedig pont fordítva; elsősorban a látásunkon alapuló élmény a valóság (akkor is, ha imádjuk a zenét, az ízeket meg az illatokat, és tapintás nélkül sem tudnánk élni – hisszük), előfordult, hogy nem értettük meg egymást. Például arra, hogy mit tartanak szépnek egy arcon, nem tudtak válaszolni. Valahogy számukra nincs értelme ennek a kérdésnek – gondolom én. Ahogy ők nem tudják elképzelni, hogy mi az, hogy kék, úgy mi sem tudjuk felérni ésszel, hogy milyen az, ha nem létezik az a dolog, hogy szín.

A kiállítás tulajdonképpen töksötétben való botorkálást jelent. Hogy ez milyen, azt mindenki el tudja képzelni – és aligha téved sokat, amikor így tesz. Úgyhogy csak egy, számomra meglepő dolgot említek meg.

Előtte még csak annyit, hogy a sötétben rögtön felerősödött a többi érzékszervem. Jobban figyeltem a hangokra, a beszédre (amit ugye csak a hallásommal fogadhattam be, mindenféle metakommunikációs segédlet, illetve a szájról puskázás lehetősége nélkül). Hamar rájöttem, hogy a többieknek is úgy mutathatom meg legegyszerűbben a falon lévő agancsot, hogy megkopogtatom (vagy persze odateszem a kezüket). Éreztem az emberek közelségét az általuk leadott hő, illetve az illatuk alapján.

Kicsit rontotta az élményt, hogy ahogy hozzászoktam a sötéthez, nagyon derengősen, nagyon halványan, de mégiscsak láttam valamit. A közvetlenül előttem álló ember körvonalát, hogy hol húzódik a plafon, ilyesmiket.

Aztán egyszer csak, amikor a falat akartam megpaskolni, meglepődtem. Nem volt ott semmilyen fal. Zoli ott volt ugyan, ahol „láttam”, de nem egészen úgy, és kicsit odébb is. Az történt, hogy az agyam, az ilyen-olyan érzékekkel begyűjtött információk alapján mégiscsak megpróbált összeeszkábálni nekem egy képet. Tudom, hogy néz ki Zoli, hát odateszi nekem, ahol egyébként nagyjából van is. Tudom, hogy most hármat mutatok a kezemmel, és látom is. De ha jól megfigyelem, semmi különbség nincs a befogott fotonok számában (0), ha eltakarom a szememet, meg ha tágra nyitom se.

Na, az milyen lehet – összevetve az iméntiekkel –, amikor az ember soha, egy pillanatra sem volt látó életében? Mivel ez költői kérdésnek is övön aluli, inkább azzal fejezem be, hogy az egyik srác azt mondta, hogy ha letapogat például egy fejet ábrázoló szobrot, utána meg tudja formázni agyagból.

2009. június 28., vasárnap

» A Game of Pool

2009. június 28. | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

A Twilight Zone ’80-as évekbeli sorozatában pár epizód az ’59-ben indult széria egy-egy részének felújítása. Az esetek többségében a dolognak nincs semmi értelme, mert azon kívül, hogy színes lett a kép, nincs hozzáadott érték. Egy epizód rémlik, ami valahogy jobban sült el, mint az eredeti, de a napokban láttam egyet, ami kifejezetten rosszabb lett.

Ennél az ismétlésnél megváltoztatták a történet végét, amivel meglepő, elgondolkodtató üzenetből sablonos, átlátszóan nevelőt csináltak. Az eredeti epizód egy pool játékosról szól, aki éjt nappallá téve gyakorol a biliárd teremben, hogy a legjobb lehessen. A világon az bosszantja a legjobban, hogy állandóan egy rég halott játékossal jönnek neki, hogy na ő volt az igazi, ő az, akit lehetetlen utolérni. Egyszer, amikor az éjszakai gyakorlás során valami egészen bravúrosat lök, de azt nem látja senki, kifakad, és szidalmazni kezdi a halott legendát.

Erre az megjelenik, és alkut ajánl: döntsék el egyszer és mindenkorra, hogy ki a világ legjobb pool játékosa, és legyen a tét élet vagy halál. Egy nagyon hosszú, kezdetben az újonc javára billenni látszó, aztán a végletekig kiélezett játéksorozatban a legenda szándékosan elvéti az utolsó esélyét. Teszi ezt azért – mint az az utolsó képkockákon kiderül –, mert a legjobbnak lenni komoly kötelezettségekkel jár. Például azzal, hogy bárki böllenkedni kezd az élők között, hogy ő mennyivel jobb, mint a fickó, akit a legjobbként tartanak számon, a legendának fognia kell magát, fel kell tápászkodnia a felhőjéről, ahol állandó készenlétben ül, és mennie kell bizonyítani, hogy még mindig ő a legjobb. Na ebből lett elege a legendának, és ezt a „lehetőséget” engedte át kihívójának, akire innentől kezdve ugyanez a sors vár.

A felújított részben minden szóról szóra ugyanígy történik azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a legenda nyer, és amikor a kihívó az életét az alkunak megfelelően a kezébe ajánlja, a nyertes értésére adja, hogy itt nem – mondjuk – fejlövésről van szó, hanem arról, hogy ő halhatatlan, valódi, bizonyított legenda, míg a vesztest szőröstül-bőröstül el fogják felejteni. Mint minden másodikat.

2009. június 21., vasárnap

» Múzeumok Éjszakája

2009. június 21. | Ez van | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 0 komment

Pár éve Veszprémben voltam a Múzeumok Éjszakáján. Egy figurának újszerű ötlete támadt, és azt találta ki, hogy legyen a festményeket bemutató teremben tök sötét, ő pedig ahogy beszél a képekről, egy lámpával fogja irányítani a figyelmünket, és mindig csak azt mutatja, amiről éppen beszél, és arra vezeti a tekintetünket, amerre ő szeretné. Tetszett az ötlet.

A konkrét megvalósítás során egy tök sötét teremben toporogtunk, vezető érzékszervem „elvesztésétől” támadt nyugtalanságomban pedig feszélyezni kezdett, hogy nem tudom, hogy most oszlop mögött állok, vagy háttal a látnivalónak, hogy amit az előbb láttam, az már a zseblámpa fénye volt, vagy csak valaki hasonlóan zavarban lévő mobiltelefonnal segít magán épp. Végül megtaláltuk a kijáratot, és csak később, visszafelé bandukolva láttuk a kérdéses ablakot; ki volt világítva rendesen. A koncepció alighanem elbukott a valóságpróbán.

Tegnap meg a Vám- és Pénzügyőrségen voltunk. Úgy kerültünk oda, hogy Miki vakon rábökött a programfüzet egy véletlenszerűen felcsapott oldalának a közepére. A belépésnél stilizált útlevelet kaptunk, amit le is pecsételtek, aztán következett a vámvizsgálat. Egy kalapból ki kellett húzni egy papírost, amire az általam behozott áru és annak mennyisége volt felírva. Én öt aranylánccal próbálkoztam. Azt kellett megválaszolni, hogy 1971-ben behozható volt-e (nem).

Maga a kiállítás a legrosszabb magyar gyakorlatot testesítette meg, azaz fegyverek, ruhák és iratok voltak kirakosgatva, aztán sűrűn teleírt papírokra halmoztak információkat. Nehezen befogadható érdektelenségekkel töltöttek meg pár szobányi teret.

Ugyanakkor – a nagyon kedves és lelkes dolgozókon kívül – az is kellemes érzéssel töltött el, ahogy a hetvenes évek Sopronjáról olvastam. Annak örültem, hogy ezek szerint volt valaki a csapatban, akinek volt kedve és tehetsége kifogástalanul választékos, igényesen informatív mondatokat írni úgy, ahogy azt mostanában nagyon ritkán látni – ha egyáltalán. Aztán a hasáb végére érve, ahol egyszer csak el volt vágva a szöveg, rájöttem, hogy nem stílusgyakorlatot, hanem egy korabeli újságcikket olvasok.

Volt még egy fúvós zenekar is, ami annak ellenére nagyon tetszett, hogy a világ zenetörténetének olyan ocsmány lázálmait elevenítette fel, mint a Hello Dolly, meg a Rock Around The Clock. Az értő módon és élvezettel játszó zenészek, meg az élő hangzás vastagon kárpótolt, tényleg nagyon jól éreztem magam.

Volt tombola is. A kihúzott szám a legritkább esetben került elő, mert este tizenegyre már elmentek pár százan, úgyhogy én például a 569-re bemondott 570-emmel az egyik leghitelesebb nyertes voltam. Két csődbe ment Bt. reklámtollával, egy vám- és pénzügyőrséges nyakbakasztóval és kulcstartóval, valamint a Vám- és Pénzügyőrség belső újságjának 2007. március 10-i számával lettem gazdagabb.

2009. június 5., péntek

» Eurovíziós Dalfesztivál

2009. június 5. | Ez van | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 1 komment

Gyerekkoromban nem volt ugyan érdemi rálátásom a nemzetközi zenei életre, de hamar szemet szúrt, hogy míg a világ normálisabb részén alkotó zenészek már évtizedek óta teljes átéléssel gitárokat döfnek a lábdobok közepébe, össze-vissza rohangálnak a színpadon, és a rövidtávon elképzelhető legélvezetesebb módokon pusztítják magukat, addig nálunk Máté Péterek búslakodnak zongorakíséretre SZTK keretes szemüvegben és élre vasalt pantallóban.

A kortárs magyar zenéről most is azt gondolom, hogy egyetlen műfajban sem alkot olyat, amit ne lenne alapos okunk lehajtott fejjel szégyellni, de perspektivikusan az szomorít el igazán, hogy ez a fajta kínosság komplett kontinensünktől sem idegen.

Ami az Eurovíziós Dalfesztiválokon folyik, jól példázza azt a sztereotip, de alighanem igaz kijelentést, miszerint a XIX. század Európáé, a XX. Amerikáé volt, a XXI. pedig Ázsiáé (lesz). Megnéztem a ruhákat, belehallgattam a zenékbe. Dögszagú csillámlás árad az egészből. Ezereuros csillogó kosztümben tündöklő hölgyek és urak énekelnek az elesettek helyzete felett érzett szomorúságuktól áthatva olyan stílusban, ami még a ’80-as évek NDK revüinek életszerűtlenségét is felülmúlja, noha egyértelműen látszik rajtuk, hogy jó dolgukban egy mexikói fegyveres rablást is nemzetközi folklórtalálkozónak néznének pár boldog másodpercig.

2009. május 9., szombat

» Kiefer Sutherland

2009. május 9. | Ez van | Ezt jól megcsináltad | suhodminyák | 3 komment

Kiefer Sutherlandnek már az apját is kellemetlenségként éltem meg, de a srác létezését aztán tényleg sehogy sem tudom feldolgozni. A 24-be egyetlen egyszer pillantottam bele. Amikor láttam, hogy ez a tejfölös képű Tom & Jerry Kid a főpusztító, elszállt minden remény, hogy komolyan vegyem a sorozatot.

2009. április 20., hétfő

» Olimpia Étterem és Kávézó

2009. április 20. | Ezt jól megcsináltad | Gyomor | suhodminyák | 7 komment

Már vagy egy hónapja bejelentkeztünk, és a hétvégén eljutottunk az Olimpiába. Ez egy görögösem berendezett kis étterem. Azért görögös, mert úgy maradt, miután az előző tulajdonos elengedte a kezét. A „kávézó” kitételre ugyanez vonatkozik. Egyébként gasztronómiai fellegvárnak szánják.

Az asztalfoglaláskor kikötötték, hogy ha kilencen megyünk, akkor csak a hatfogásos menüt választhatjuk. Az itt a rendszer, hogy sok (4-5-6) egészen kis adagot hoznak ki; egyik sem több kóstolónál szinte. Ezért nem is a jóllakás a kitűzendő cél, hanem egy pár órás utazás az ízek birodalmában. Egy táblára írják fel, hogy aznap milyen alapanyagokból dolgoznak.

Az elején – ellentétben a telefonon megbeszéltekkel – választanunk lehetett, hogy öt vagy hatfogásos kalandhoz van-e kedvünk. Ki így, ki úgy választott. Én ötöt. Először egyszerű, de finom fehér- és rozskenyeret kaptunk éppen tökéletesen kenhető, zamatos házi vaj hasábokkal. Rögtön kértünk a ház borából, a Királylánykából. Friss, kicsit buborékozó volt, nekem inkább nem ízlett, mint igen. (A borokhoz egyáltalán nem értek, csak azt tudom – némelyiknél – feleleveníteni (azt is segítséggel), hogy mi volt az, meg azt, hogy nekem ízlett-e).

Ezután megkérdezték, hogy allergiás-e közülünk valaki bármilyen ételre. Szép gondolat; máshol még nem hallottam felvetni, pedig gyakorlati haszna van (bár kétségtelen, hogy egy szokványos étlap jól szűrhető ilyen szempontból). Felírták a találatokat egy papírra. Az asztalunknál ülő két érintett egyike valahogy úgy fogalmazott, hogy azt úgy is lehetett érteni, hogy nem szereti – adott esetben – a TV paprikát. A hölgy erre játékos keménységgel, de tétovázás nélkül vágta vissza, hogy nem azt kérdezte, hogy szereti-e. Nekem személy szerint nem tetszik ez a fajta tréfa, de azért semmiképpen nem nevezném otrombaságnak.

Hamarosan megjött a tulajdonképpeni első fogás, kacsamáj füstölt tokhal szelettel és chilivel megszórt mangópürével. (Minden körben, a kiosztás után pár szóban elmondták, hogy mit kaptunk, és a szódát folyamatosan utántöltötték). Na, ez egészen elképesztő volt. A máj ránézésre mintha nyers lett volna, de nem. Az állaga egyesítette a folyékonyt a szilárddal. Omlott, zamatos volt és úgy harmonizált a tokhallal, mintha egy vérből valók lennének. Elképzelésem sincs, hogy ezt hogy kell csinálni, így azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy otthon reprodukálni tudnám bármilyen alacsony szinten is. Ekkor intettem a környéken kolbászoló srácnak, hogy az ötös rendelésemet szeretném hatosra módosítani. Csóválta a fejét, hogy nem hiszi, de megkérdezi a főnököt. Odajött a főnök, neki is megismételtem a tervemet, ő is megcsóválta a fejét, és azt mondta, hogy szól az asszonynak. Odajött az asszony, aki kerek-perec megmondta, hogy erről lecsúsztam, majd ha legközelebb jövök, hatot rendelek. Rezzenéstelen arccal viseltem az engem ért csapást. Ehhez a fogáshoz Tóth Sándor chardonnay-ját ittuk. Elképesztően finom volt; illatos, ízes, és még ezernyi olyan erénye volt, amire nem ismerem a megfelelő szavakat.

A következő fogás posírozott (63,5 fokon, másfél órán keresztül főzött) tojás volt medvehagymával és libatepertővel. A tojás se lágy, se kemény nem volt, hanem éppen a kettő között lebegett. Ízben ez nem jelent semmi különöset, a posírozást inkább „csak” jópofaságnak mondanám. Amúgy ízlett, egy kis rozskenyeret is ettem hozzá.

Ezek után hipp-hopp jött a következő fogás; zöldspárga spárgamártásban, kucsmagombával és szalonnával. Emellé is illett a kenyér, de csak óvatosan, nehogy eltakarja a spárga meg a kucsmagomba friss ízét. Inkább csak a mártásba nyúltam bele vele. Ez a fogás is nagyon finom volt, de megint csak nem a tokhalas kacsamájhoz fogható. Egyébként Szepsy zöldveltellinit ittunk hozzá, ami megint csak príma volt.

Aztán rettenetes dolog történt. Csirkét kaptunk rizottóval és cukorborsóval (zsengén, héjastól). A cukorborsó nagyon jó volt, a rizottó könnyen reprodukálható (csak én nem csinálnám ilyen édesre). A csirkéből szerencse dolga volt, hogy szárnyat vagy combot kapott az ember. Nekem szárny jutott. A leölt állatnak még erősen vérzett a könyöke, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy a késsel sebet ejtsek a húsban. Vitán felül, objektíve nyers volt. (A hölgy, amikor elvitte a tányérokat, rá is kérdezett, vagy inkább mondta, hogy nem sült át).

Ezután az eddig csak percekre rúgó várakozási idő alaposan megnyúlt, de ez egyáltalán nem volt zavaró, éppenséggel bele is fért egy kis szünet. Kacsa volt a következő fogás gyömbéres dinsztelt fehérkáposztával és birsalma mártással. A káposzta sajnos el volt sózva, de így is érezni lehetett, hogy milyen friss, üde, és hogy illik hozzá a gyömbér. A kacsában az volt a különleges, hogy a tányérra kerülő három darab közül kettő külön sült, egyet pedig egy egyben sütött kacsáról vágtak le (vagy fordítva). A két szélső átsütött de szaftos, puha de ízben gazdag volt. Ezekkel maximálisan meg voltam elégedve. A középső – szándékosan – véres volt. Akinek ez bejön, annak ízlett, nekem eleve kifogásom van az ilyesmivel szemben; a marhát sem szeretem véresen. A közben kortyolgatott bor St. Andrea pinot noir volt. Szintén kitűnő.

Nyúlgerinc bok choy-jal (kínai zöldségféle) volt a következő – azoknak, akik hat fogást kértek. Az ötösök a hatosok kegyelméből juthattak falatokhoz. Én is megkóstoltam két katonát. Finomak voltak, de a pikáns beütésük nekem nem tetszett igazán (ezt persze nem hibaként tartom számon). Itt is az volt az érzésem (meglehet, tévesen), hogy ilyesmit én is tudnék.

Innentől a levezetés következett. Először három sajtocska. Az első (és ebben a sorrendben is javasolták a fogyasztásukat) egy savanykás kecskebrie volt, középen egy markánsabb, érettebb, sárgásabb, de még nem tolakodó juhsajt, a másik szélen pedig gesztenyemézzel a tányérhoz tapasztott blue jellegű tehénsajt. Mindegyik Nagykőrösről származott, mindegyik kifogástalan volt; nekem – jellegénél fogva – a juhsajt volt a kedvencem.

Desszertnek megint csak olyat kaptunk, ami magától nem feltétlenül ugrik be az embernek: nagyszombatfai kecskekrémsajtot friss eperágyon, csokoládéval megcsorgatva. Hát ez ízorgia volt. Fanyarság és nedvesség jött a sajtból és az eperből. Édes a csokoládéból és az eperből. A csoki volt a legkevesebb, szinte csak jelzésszerű, de úgy tűnik, hogy ez az optimum. (Máskülönben azt gondolom, hogy az epret csokival keverni isten akarata ellen való).

Szóval kisebb-nagyobb hullámzásokkal úgy jött ki a lépés, hogy az eleje és a vége is fejedelmi volt. Ha a nyers csirke nem lett volna, szinte maradéktalanul elégedett lennék. Érthetetlen, hogy ilyen hiba hogy csúszhatott be.

Az az érdekes, hogy az egész ételsor végül is volt annyi, mint egy normál étkezés, amitől jóllakik az ember, de attól, hogy mindig csak csipegettünk, és az egész eltartott héttől vagy fél tizenegyig, soha, egy pillanatra sem teltem el. Ezt egyértelmű pozitívumként könyvelem el.

Elmentünkben megkérdezték – persze –, hogy hogy ízlett. Amellett, hogy minden nagyon szép és jó volt, kénytelenek voltunk azt mondani, hogy a csirke nyers volt. A tulaj a fejét csóválta, hogy mindenki ezt mondta ma este, de – és itt az arca belső vívódásról árulkodott, hogy érdemes-e ezeknek magyarázni – ez nem volt nyers, hanem… És itt megint csak legyintett, hogy nem éri meg belevágni a dilettánsok okításába. Végül annyit azért elárult, hogy a húst nem szabad kiszárítani. Ezzel nem volt vitánk.

Viszont – fájdalomdíjként – a csirkét nyersnek találókat megkínálta pálinkával. (Magyarul mindenki ivott, aki nem vezetett). Alighanem mézes lehetett, de ami igazán különlegessé tette, az a zölddió volt. Próbálok visszaemlékezni, hogy ittam-e ennél színvonalasabb pálinkát életemben, de azt hiszem, nem.

A rénszarvas magabiztossága