2012. március 30., péntek

» Tudsz úszni?

2012. március 30. | Ez van | India | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.

2007. február 15., csütörtök

» Egy szál cigaretta

2007. február 15. | India | suhodminyák | 0 komment

Dáviddal előre mentünk az Auranghabad környéki erőd legmagasabb pontjára. Ábel kis késéssel követett minket, és útközben helyi fiatalokkal elegyedett szóba. Ahogy meglátták Ábelt, rögtön kérdés nélkül újságolták neki, hogy a barátai (mi, a másik két fehérember) már fent vannak, és ők maguk is visszafordultak a kilátó felé, hogy elkísérjék hozzánk.

El voltak ragadtatva, hogy egy messzi országból származó emberrel találkozhattak, és beszélhettek vele. Megkínálták Ábelt cigarettával, de nem egészen kézenfekvő módon. A kínáló maga ugyanis nem rendelkezett a felkínált finomsággal, így egyik barátjának intett, hogy adjon a sajátjából, tüzet pedig a harmadik szereplő szolgáltatott. Ábel meglepetésére közülük egyik sem gyújtott rá. Ennek az is lehetett az oka, hogy mint később kiderült, a cigarettát sok helyen szálanként veszik, nem dobozzal. Más a nagyságrend.

Mi már elindultunk lefelé, amikor találkoztunk. A srácok már messziről nevettek, mutatták Ábelnek, hogy megtaláltak minket, itt vannak a barátai. Mindegyikükkel kezet fogtunk, váltottunk pár szót az országaink szépségéről, és átfutottuk, hogy ki mivel foglalkozik. Olyan boldogok voltak, mintha egy családegyesítésben sikerült volna oroszlánrészt vállalniuk.

2007. január 13., szombat

» Tappancs

2007. január 13. | India | suhodminyák | 4 komment

Ha kevésbé cicomás helyre utazik az ember, üzemmódot vált; én legalábbis így vagyok vele. Lélekben felkészülök rá, hogy a zuhanyzás nem feltétlenül örömteli felfrissülés, hanem a kosz célratörő eltávolítása a szükséges helyekről, a székelés nem sajtószemlével fűszerezett szieszta, hanem az anyagcsere folyamat záróakkordja, az alvás nem édes álom, hanem nyúlszerű félalfa állapot, vagy két-három ilyen után ájulásszerű ultimátum a szervezet részéről.

Eddigi utazásaim során arra jutottam, hogy a WC-ket három alapvető osztályba lehet sorolni kialakításuk és természetesen a mögöttük meghúzódó filozófia alapján: angol WC, tappancsos WC, és a kettő nászából született köztes megoldás. Ennek az írásnak nem célja, hogy az elsőként felsorolt működését bemutassa, ezért rögtön rátérek a másodikra. Ez egy a föld szintjén beépített fajansz eszköz, ami áll egy hátrafelé enyhén lejtő vájatból, a végében egy lyukkal, két oldalt pedig a lábak elhelyezésére szolgáló lábnyomokkal. A lábakat a nyomokra kell pozicionálni, majd mélyen beguggolni és túlesni a gyakorlaton. A vizelést sajnos irányítani kell: éles szögben, és semmiképpen sem haspréssel kell kiengedni, mert az alacsony pozíció miatt könnyen vizelettel szennyezhetjük lábunkat, lábbelinket és környezetünket. Az indiai környezeten ez egyébként nem feltétlenül látszik. Meg kell jegyezni, hogy az ilyen WC-nek is vannak előnyei. Nem kell deszkához érni, ahol egészen különleges bőrbetegségeket tudnánk összeszedni, illetve akár slaggal is takarítható. Ezen kívül az ember alapvetően guggolva végezné a dolgát, ha nem létezne az angol WC, talán még anatómiailag és fiziológiailag is korrektebb megoldás, mint újságot olvasva, ücsörögve székelni.

Aki az egyiket megszokta, először rendkívül furcsának találja a másikat. Mi finnyásan firtatjuk, hogy hova kerül az aktus közben pl. a nadrág, és ha nem jó helyre, akkor mi kerül bele. Aki pedig a guggolós módszert sajátította el elsőként, annak furcsa felülni egy fajanszra: nem akarja vezetni, nem akar várakozni, egyszerűen szarna egyet és menne tovább. Szerencsére van megoldás. Hozzáállás kérdése, hogy azt gondoljuk-e róla, hogy mindkét félnek jó, vagy azt, hogy nem jó egyiknek sem. A megtestesült kompromisszum javarészt olyan, mint egy angol WC, de a csésze az oldalán tappancsokká szélesedik, hogy ülni is lehessen rajta és rá is lehessen kuporodni. Végülis egyedül a tériszonyosok miatt van talán egy kicsit több elégedetlen, mint elégedett. Igaz, az angolpártiak pedig a lehajtható deszka ellenére is húzódozhatnak attól, hogy oda üljenek, ahol más az utcai csukájában tapiskolt.

Mivel a WC papír nem örvend osztatlan népszerűségnek, vagy akár 100%-os ismertségnek, az indiaiak törlés helyett mosással zárják a szeánszot. Éppen ezért szállásaink mindegyikében egy helyiségben volt a toalett és a zuhanyzó. Ez utóbbi áll egy fixen a falra rögzített zuhanyrózsából, amiből olyan nyomással jön a változtathatatlan hőmérsékletű, egyébként nagyjából pont jó víz, hogy alatta röpködve egy pillangónak sem esne bántódása. Hónaljat például úgy lehet mosni, hogy felemelt kezünktől az al-, majd felkarunkon át csorgatjuk a vizet egészen a célterülethez illesztett másik kezünkig, melyből csészét formálunk. Ha kellő mennyiségű víz összejön, már löttyinthetünk is egyet. A büszke kezdők hasonló módszerrel próbálják megmosni a korábbi bekezdésben érintett testtájaikat is, de a beletörődött profik elzárják a vizet a zuhanyból, és egy comblövéses orangutan kecsességével az alacsonyabban elhelyezett fali csap alá tolatnak, és mindent elkövetnek, hogy testük legmagasabban lévő pontja az ánuszuk legyen. A külső nemiszervek, de főleg a hajlatok megtisztításához, ha nem akarunk térdelni, laza csípőizületre van szükség. Ha szemből közelítünk. Részeredményt hátulról is el lehet érni, de abban már tényleg semmi büszkeségre okot adó elegancia nincs.

2007. január 10., szerda

» A szegényember Taj Mahalja

2007. január 10. | India | suhodminyák | 0 komment

Az Ajanta barlangok meglátogatása napjának estéjén elhatároztuk, hogy nem hagyjuk ki a poor man's Taj Mahal (gúny)névre keresztelt épületegyüttes megtekintését sem. Ez az Auranghabad szomszédságában lévő épület arról híres, hogy pontos mása a híres Taj Mahalnak, azzal a különbséggel, hogy szerényebb anyagokból és kisebb méretben építették meg.

Mind az öten egy riksába ültünk: egy elöl a vezető mellett, hárman hátul az ülésen, Lilla pedig ölben. A motor egész jól bírta az emelkedőket, de a rugózásban nem maradt tartalék, azt ülőgumókkal és farokcsonttal pótoltuk. Megérkezésünk előtt a sofőr elmesélte az épület eredetije építőjének híres történetét, akiről a munkálatok befejezése után gondoskodtak, hogy soha többet hasonlóan szépet - vagy akármit - ne tudjon építeni. Megállapodtunk, hogy a parkolóban várja visszatértünket.

Olvastuk a Lonely Planetben, hogy az épületegyüttest meg lehet közelíteni hátulról is, ahonnan szintén elég jó rálátás nyílik, mégha a kertbe bemenni nem is feltétlenül lehet, pontosabban szabályosan semmiképp. Magyarok lévén kézenfekvő volt, hogy ezt az ingyenes opciót választjuk. Elindultunk a kert bal oldalán, és végigsétáltunk azon a kis utcán, ahol putri jellegű viskókat, önfeledten játszó, koszos gyerekeket, a dolgukra siető motorosokat, a szabad mozgáshoz való jogukat érvényesítő disznókat és tyúkokat láttunk. A kerítés végénél kis dzsindzsáson vágtunk keresztül. Itt nagyjából egyértelművé vált, hogy nem lehet többet látni, mint szemből, de kétségtelenül a hátsó részt lehet megfigyelni.

Épp a fenti tanulságot vontuk le, amikor a sofőr - a helyiek tájékoztatása alapján, meg mert csak mi öten voltunk turisták a környéken - ránktalált, és lélekszakdva rohant utánunk olyan tekintettel, mint a gondoskodó osztályfőnök, aki észrevette, hogy kedvenc diákja éppen otromba hibát vét a matematika érettségi tétel kidolgozása közben. Elmondta, hogy innen nem sokat láthatunk, hanem pontosan azért vitt minket a főbejárathoz, és mellesleg a pénztárhoz, hogy ott bejuthassunk és alaposan megnézhessünk mindent. Visszakullogtunk vele a riksáig, ő levitt minket a kiindulási pontra, és az életképtelenségünkön csodálkozva, szájbarágósan, de kedvesen megmutatta a bejáratot, és a pénztárat. Kifizettük az egyébként vállalható ötszáz forintos fejenkénti belépőt. Ha ezt korábban megtesszük, még szürkület előtt bejutottunk volna és szebb fényképeket tudtunk volna készíteni.

2007. január 8., hétfő

» Féltucat

2007. január 8. | India | suhodminyák | 1 komment

Hazahoztam egy történetet Indiából - egy újságcikk formájában. Hat gimnazistát rajtakaptak, hogy egy vasárnapon az iskola egyik termében pornót néznek. A cikk arról nem szól, hogy kitől kapták a tippet, de azonnal rajtuk ütöttek, letartóztatták őket, és elkobozták az írást olvasva rettenetes mennyiségnek hangzó, de valójában közismerten hat darabot jelentő, féltucat CD-t. Gondolom a srácok optimalizálták az erőforrásaikat és mindenki bedobott egyet a közösbe.

Másnap reggel iskolatársak, zömében lányok mentek a rendőrség elé, és azt állították, hogy pornófilmet nézni nem olyan nagy durranás, hogy ezért le kellene csukni az elkövetőket. Álláspontjukat annyira mindenre elszántan képviselték, hogy a rendőrség jobbnak látta a fiúkat azonnal elengedni - egy-egy figyelmeztetéssel. A cikkből nem derül ki, hogy e sikerükön felbuzdulva-e, de a lányok megpróbálták visszaszerezni az adathordozókat is. Ehhez a randalírozás módszerét választották. A rendőrök erősítést kértek és végül szolid nádvessző rohammal és vaktöltényekkel oszlatták fel a csajokat. Nem tudom, most hol lehetnek a CD-k...

2007. január 2., kedd

» Combtő

2007. január 2. | India | suhodminyák | 0 komment

Egyiptomban is felfigyeltem már arra, hogy férfipárok zavartalanul sétálnak kézenfogva, akár úgy is, hogy egymás kisujjába kapaszkodnak. Indiában is sok ilyen párt láttunk. A legkisebb feltűnést sem keltették: nem bámulta meg őket senki, nem kísérték őket rosszalló pillantások. Az alvóvonaton velünk utazó goai egyetemisták között láttunk például olyat, hogy ketten ültek egy fekvőhelyen úgy, hogy az egyik lábuk nyújtva volt, és a másik combtövén pihent, a másikat pedig felhúzott térddel tartották. Egyikük, csak úgy időtöltésként, a másik vádlijával játszadozott: cirógatta, gyúrogatta. Mindeközben gyengéd érzelmek jelét nem adták, illetve nem tűntek melegnek (sőt egy lengén öltözött csajokat is felvonultató magazint adogattak kézről kézre). Nyilván a népsűrűségből következően is egyszerűen mások a korlátaik, máshol húzódik az intim szférájuk határa. A látottak alapján kb. a behatolásnál.

2006. december 26., kedd

» Hatékonyság

2006. december 26. | Ez van | India | suhodminyák | 1 komment

Amikor arról gondolkodtam, hogy mi az a legfontosabb különbség, ami olyan mássá teszi pl. Indiát a mi kultúránkhoz képest, akkor arra jutottam, hogy biztosan fontos tényező, hogy nem törnek olyan elszántan a hatékonyságra mint mi. Nem elsőszámú szempont, hogy valami gyorsan, vagy pontosan, vagy éppen úgy működjön, ahogy a felhasználónak a legjobb. Ez konkrétan úgy nyilvánul meg, hogy nem szólnak, hogy az étlap 70%-a épp nem kapható, hanem egyesével kell kitalálni, hogy az pont van-e; vagy nem csoportosítják a ruhákat gyakorlatilag semmilyen szempont szerint, így csak véletlenül lehet megtalálni a jó méretű és egyúttal nekünk tetsző színű darabot; vagy mindenért külön mennek el és nem gyűjtik össze a feladataikat, amiket egy helyen elvégezhetnének, stb., stb...

Lássuk, hogy működik ez nálunk. Még az ünnepek előtt hallottam a rádióban, hogy a boltok általában zárva fognak tartani, csak a benzinkutak, meg talán az egyébként is éjjel-nappal működő üzletek lesznek nyitva. Erre a tájékoztatásra alapozva elmentem tankolni. A kiszemelt kút nyitva is volt, jópáran voltak is ott. Az oldalanként dupla töltőállásokból egynél-egynél kis műanyag bólya jelezte, hogy ott épp nincs benzin. Kicsit később kiderült, hogy nem azt jelezte, hogy annál az állásnál nincs, hanem hogy sehol nincs. Lehetett ablakot mosni, porszívózni, guminyomást mérni, négyszeres áron rágót és marcipán golyót venni, csak üzemanyaghoz jutni nem lehetett. És ez egyértelműen csak akkor derült ki, amikor nem jött a gázolaj a csőből. Mert még a számláló is alapállásban volt, és sem azon, sem a kút bejáratánál nem volt egy írólapnyi cédula sem, hogy "Tájékoztatjuk különösen kíváncsi vendégeinket, hogy üzemanyagot nem forgalmazunk".

Nem baj, van remény, mert arra is van példa, amikor előre gondolkodnak. Például, ha nem működik a bankkártya leolvasó rendszerük, azt arculatos, saját lábán álló kistáblára írják ki, nehogy véletlenül olyan kellemetlen helyzetbe kerüljön a vevő, hogy nem tudja kifizetni nekik, ami jár. De azért még majd gondolkodom, hogy mi lehet az igazi különbség...

2006. december 19., kedd

» Ember-állat

2006. december 19. | India | suhodminyák | 0 komment

Az indiaiak - amennyire láttuk - jellemzően nem tartanak állatokat kedvencként. Legalábbis közel nem olyan mértékben, mint ahogy az nyugaton szokás. Egyszerűen együtt élnek velük, illetve inkább mellettük. A kutyák, a patkányok és a csótányok mellett. Nem gondozzák őket - ami az utóbbi két állat esetében, európai szemmel bocsánatos bűnnek számít - de nem is ártanak nekik.

Így pl. a mókusoknak és a nálunk híresen óvatos varjaknak sincs aggódnivalójuk, ha egy ember akár egy méterre megközelíti őket. Érdekes ilyen szemmel megfigyelni, hogy nálunk mekkora távolságot tartanak az állatok az emberektől.

2006. december 11., hétfő

» Xavéri Szent Ferenc

2006. december 11. | India | suhodminyák | 4 komment

Soha nem szerettem életrajzokat olvasni, bár tudom, hogy a művek és cselekedetek értelmezésében döntő jelentősége lehet az életrajzi elemeknek. (Ugyanakkor az is érdekes kísérlet, hogy mi marad egy regényből, vagy mivé válik, ha ezen ismeretek nélkül olvassuk. Egyáltalán nem biztos, hogy csak vesztünk vele, és nem jutunk másfajta, de szintén érvényes élményekhez).

Xavéri Szent Ferenc életéről sem tudok semmit. Csak következtetéssel jutottam el odáig, hogy nem volt élhetetlen ember, met Goán halt meg, ráadásul olyan rafináltan, hogy előtte huzamosabb ideig élt is ott. A halála utáni eseményekkel kapcsolatban meg merem kockáztatni, hogy érdekesebbek, mint az életében esetleg előidézett csodák. Vagy legalábbis életszerűbbek.

Az történt vele ugyanis, hogy már szentként kiállítva, túlbuzgó apácák, két különböző alkalommal, leharapták az egyik lábujját, és az egyik fülét, hogy így jussanak felbecsülhetetlen értékű ereklyéhez. Hogy a Katolikus Egyház hierarchiája milyen helyesen épül fel, azt jól mutatja, hogy a test csonkolgatásának az aktuális pápa vetett véget azzal a záróakkorddal, hogy elkérte a védekezni nem tudó szent egyik komplett karját, amit ma is a Vatikánban őríznek. De ekkor már aztán tényleg elég volt ebből a méltatlan gyakorlatból, úgyhogy most Old Goán csak évenete-kétévenete veszik le a félig nemesfém, félig üveg koporsót a négy méter magasságban kialakított helyéről, amikor is rendezett sorokban, biztonsági őrök tekintetétől kísérve, a mindent a szemnek, de semmit a kéznek elv betartása mellett lehet megtekinteni a szebb napokat látott egyházi alkalmazottat.

2006. december 4., hétfő

» Forró limonádé sok mézzel

2006. december 4. | India | suhodminyák | 2 komment

Sok finomat ettünk Indiában - igazán lepukkant helyeken is. Mindenhol pincérek segítették a választást, illetve értelemszerűen ők hozták ki a megrendelt italokat, ételeket. Kis túlzással felállítható az a fordított arányosság, hogy ránézésre minél kétségbeejtőbb volt az étterem, annál finomabb volt az étel, és annál kedvesebb a személyzet. Ahol a legkevésbé számítottak ránk, lesték minden szavunkat, meghatódtak, ha megdícsértük a thalit, örömmel nézték, ahogy eszünk.

Az egyik helyen, ahol talán a legfinomabbat ettük, és egészen biztosan a legkedvesebb kiszolgálásban volt részünk, a szomszéd asztalon, az egyik vendégnél valami kis csipegetni valót láttunk meg. Megkértük az épp előttünk elsétáló srácot, hogy hozzon nekünk olyat. Mivel mi nem tudtuk, hogy mi az, ő meg nem tudott angolul... Illetve ezegyszer ugye hiába is tudott volna. Mutogattunk tehát, de nem elég fókuszáltan, mert mindent megmozgatott az asztalon, amit látott: a vizet, a szalvétát, a szója szószt, stb. Mi mindig jeleztük, hogy nem arra gondoltunk. Végül sikerült lokalizálni a céltárgyat. Arcán az eddigi lázas igyekezet nyomait az áradó boldogságé váltotta fel, és felénk nyújtotta a kis tálat. A tulajdonosa nem tiltakozott ugyan, sőt, előzőleg, a srácot segítve, ő is kínálgatta az asztaláról a kancsót, meg a többit, mi mégis lejeleltük, hogy nem pont az övét akarjuk, hanem egy ehhez hasonlót, amit nekünk hoznak, és nem mástól veszik el. A csipegetni való hirtelen sütött, apró rákok közössége volt. Európai szemmel nem néztek ki jól. Inkább rovarokra emlékeztettek, és nem a tenger gyümölcseire asszociáltunk. Megkóstolva a rántott ráktól elvárható ízt éreztük. Jó volt.

A pincérekkel akkor sem volt egyszerűbb kommunikálni, ha az angol nyelvtudás jeleit mutatták. De az alapprobléma mégsem nyelvi jellegű volt. Az első lépés általában az volt, hogy odaadták az étlapot, amit mi gondosan, csoportosan áttanulmányoztunk. Azért csoportosan, hogy nehogy ugyanazt rendeljük. Így növeltük a kipróbált ételek számát, és csökkentettük a rossz választás egy főre eső kockázatát - ugyanis mindegyikőnk evett mindenki más kajájából is. Ezután a homályos részletek tisztázása következett - általában kudarccal zárva, azaz nem tudtuk meg, hogy mit takar a név, így megrendeltük vakon. Ahogy kimondtuk, hogy mire esett a választásunk, gyakran kiderült, hogy az pont nincs. Aztán a következőről. És még háromról. Volt olyan, hogy kiderült, hogy a harmincöt elemű étlapból hét érvényes találatot lehetett bevinni, de mégsem volt olyan pillanata a folyamatnak, amikor a pincér praktikusnak látta volna elárulni, hogy melyik az a hét, amiről érdemes álmodoznunk.

Hogy a végül érvényesen kiválasztott étel felszolgálása helyett, vagy legalábbis azt megelőzően mi történt, az megérdemel egy külön bekezdésbe (ezt olvashatjátok most) foglalt konkrét esetleírást. A pincér visszajött, hogy

- Sajnos nincs kis rák (angolul prawn - nem tudom, mik ezek magyarul) a rizshez, most akkor mi legyen?

- A nagyobb fajta rák (angolul crabs - hát ennek sem tudom a nevét magyarul) van?

- Van.

- Akkor olyannal kérem.

- Nagyobb fajta rákkal?

- Igen, azzal.

- Mit?

- ??? Rizst, ahogy megbeszéltük, csak azt mondom, hogy jó lesz a másik fajta rákkal is.

- Van ilyen nagyobb fajta rákunk, tésztával, rizzsel, lencsés, illetve currys szószban, chapatival, vagy...

- !!! Nem, köszönöm. Akkor kérek egy sült rizst, a nagyobb fajta rákkal.

- Rendben, tehát egy sült rizs, a nagyobb fajta rákkal.

- Pontosan!

Az ilyen otrombábbnak számító hullámhossz-eltolódásokon kívül, általában az apró finomságokban tudtunk még nehezen megegyezni. Ha valami extrát kértünk, hogy ne túl csípősen, vagy ebből a szószból többet hozzon, vagy sok cukorral, vagy tej nélkül... Nem szokott sikerülni. Azért nem adtuk fel, és mindig elmondtuk, aztán elmondtuk újra, hogy pontosan mit szeretnénk, de persze olyan is volt, hogy beletörődtünk a vágy 70%-os kielégítésébe. Keralán, az utunk vége felé, Dávid a már begyakorolt, szuggesztív tekintettel a pincér agyába hatolva kérte, hogy ezúttal a forró gyömbéres limonádét nagyon sok mézzel hozza. A pincér kisvártatva meg is jelent a gőzölgő pohárral, aminek az alján jelentéktelen mennyiségű méz szomorkodott. Tudtuk, hogy ez lesz, mindig ez van! Egyszerre kaptuk fel a fejünket, és mondani akartuk, hogy dehát könyörgöm, sok, érted? sok! mézzel kértük! De egy huncut mosolyba és egy kacsintásba ütközött a tekintetünk. - Mindjárt hozom a mézet - mondta, és tényleg adott egy kisebb tálkányit, még mindig mulatva a tréfáján. Aztán együtt röhögtünk.

2006. november 30., csütörtök

» Rendes srác

2006. november 30. | India | suhodminyák | 0 komment

Ajantában és Ellorában is szembesültünk azzal, hogy külföldiek, illetve fehérek csak elvétve fordultak elő, de ezeken a helyeken belföldi turistából rengeteg volt. Találkoztunk családokkal, párokkal, magányos kultúra-kedvelőkkel és - meglepő módon - gimnazista korú csapatokkal is, akik a jelek szerint saját akaratukból látogatták meg a Világörökség részét képező barlangszentélyeket: nem láttuk a környékükön az őket kényszerítő történelemtanárukat. Pedig, saját gyerekkori emlékeimből kiindulva, ez a körülmény annyira gyanús, hogy kifejezetten figyeltem, hátha mégis előkerül egy fa mögül, vagy a diákok közé rejtőzve egy oktató.

Életemben először éreztem azt, amit '83-ban érezhetett egy fekete vendégdiák a Veszprémi Nehézvegyipari Egyetem parkolójában: csodaszámba ment bőrének színe. Tátott szájjal bámultak minket, és eksztatikus lelkesedéssel fényképezkedtek velünk. Lillának egy karonülő csecsemőt is a kezébe adtak, és úgy fényképezték le, de az is nagy boldogság volt számukra, ha mi örökítettük meg őket; az eredményre gyakran már kíváncsiak sem voltak. Egyik alkalommal, amikor egy társaságból már 4 fotózást szenvedtem el, előkerült egy halkszavú fiú is, akit szintén meg akartak jutalmazni ezzel a lehetőséggel. Csak lesütött szemmel állt, nem szólt egy szót sem. De a szóvivőjük, illetve kapcsolattartójuk (egy osztálytársuk), aki velem közvetlenül érintkezett, kérő arckifejezést vágott, és magyarázólag csatolta a kéréséhez, hogy he is a good boy (derék srác). Ha kis gonosztevő lett volna, akkor is hagytam volna végül lefényképezni magam vele, de így aztán tényleg nem mondhattam nemet.

A másik, őket lelkesítő, minket elcsigázó szenvedélyük a kézfogás volt. Ezek egy részét el lehetett kerülni úgy, hogy a náluk használatos, a mellkas előtt összesimított tenyerekkel maghajlás formulát alkalmaztuk. Volt, akinek erre felcsillant a szeme, és hasonlóképpen cselekedett, volt aki olyan fénnyel a szemében mosolygott, mint aki érti, hogy miért választottuk ezt az utat, de olyan is, aki megsértődött. Az egyik közülük meg is kérdezte, hogy mi a bajom. Azt mondtam neki, hogy sajnálom, de a hatszázegyedik azonos kérést már nem tudom teljesíteni. Nem sajnált meg, továbbra is neheztelt rám.

Ő is egy belföldi turista. Az Osztrák Bajusz Szövetség nagy erőkkel keresi.

2006. november 28., kedd

» Eiffel

2006. november 28. | India | suhodminyák | 1 komment

Indiában, főleg Mumbaiban, rengeteg kistermetű, vékonycsontú embert láttunk. Szárharminc centis nőket például, akiknek teste azonban teljesen arányos volt, és ugyanígy fiatal férfiakat, akik egyértelműen a gyermek osztályról válogatták össze ruháikat; csontozatuk egy itthoni harmadik osztályos tanulóéhoz hasonlított. Feltételezem, hogy a születésük óta gyakorolt, egyoldalú, konkrétabban az állati fehérjét nélkülöző táplálkozásnak szerepe lehet a kialakult helyzetben.

A Goára menő vonaton Goa University feliratú melegítőt viselő fiatalokkal utaztunk együtt. Ha valaki Indiában egyetemre jár, biztosak lehetünk benne, hogy tehetősebb, rangosabb családból származik. Aki tehetősebb, az változatosabban tud táplálkozni. Ha a vallása sem tiltja, ehet pl. húst. Ezek a srácok pont ilyenek voltak, és ennek eredményeképpen, meg mert nyilván sportoltak is, robosztus csontozatúak, nagydarabok, sőt, kigyúrtak voltak. Egyszerűsítve: akkorák a társadalmi különbségek, hogy bizonyos szélsőséges esetekben már ránézésre, kétszáz méterről is látszhat valakin, hogy hova tartozik.

Váltottunk pár szót a fiatalokkal. Megkérdezték, hova megyünk, ajánlottak pár helyszínt, amik később egyébként érdektelennek tűntek. Talán odavalósiak voltak, és ezért dícsérték? Érdeklődtek a telefonom iránt, amit előttük kapcsoltam be pár pillanatra, hogy meggyőződjek róla, hogy nem akart senki zaklatni, amíg bölcsen kikapcsolva tartottam - a nap huszonhárom órájában és ötvennyolc percében.

Az egyetemi képzés - talán mert még nem értek a végére, illetve mert onnan nézve országunknak aztán tényleg nincs jelentősége - nem jelentette azt, hogy fogalmuk lenne, hol van Magyarország. Európát viszont már tudták. Az egyikük megkérdezte, hogy ezek szerint mi Párizsban, a világ hét csodája közül az egyiknél, az Eiffel toronynál lakunk-e. Mondtam neki, hogy egyrészt az általa említett építmény nem tartozik a hét csoda közé, másrészt mi jóval odébb lakunk. Országokat hiába soroltunk nekik, nem tisztult ki a tekintetük. Mentségükre szolgál, hogy egy hozzánk hasonló európai ország egy ottani állam (a tartomány talán jobb szó lenne, dehát ők államnak hívják - valamiféle autonómiájuk is van) méretével összevethető nagyságú.

Tudom, gonosz dolog, de valahogy a csoda-képüket tovább akartam rombolni, és elmondtam nekik, hogy egy (sajnos nem emlékszem, melyik) híres francia mondta egyszer, hogy Párizsban az Eiffel torony a legcsodálatosabb hely, mert az egyetlen, ahonnan nem látszik az Eiffel torony. Talán jobb nekik, hogy egy büdös szót sem értettek az egész mondatból.

2006. november 27., hétfő

» Don

2006. november 27. | India | suhodminyák | 0 komment

A hosszabb busz utakon, illetve a repülőn is láttunk indiai filmeket, illetve egyszer moziba is elmentünk, hogy megnézzük a plakátok alapján egyértelműen a szezon nagy dobásának számító alkotást, a Dont.

Túlzás lenne azt állítani, hogy érdemi rátekintést nyertünk az indiai filmművészetre, de pár határozott benyomásunk mindenképpen támadt. Két központi témát láttunk körvonalazódni: a romantikát és az erőszakot. Az előbbi egyébként átsző mindent Indiában, azaz a klipek és a hirdetések szívesen választják ezt a témát. Az általunk megszokotthoz képest a legfontosabb eltérés, hogy az eljegyzés és a házasság központi, és vitán felül pozitív szerepet kap. A szokványos történet sablon szerint - legalább a film egyik szálán - szerelmesek jegyzik el egymást, majd az eskövőig túlesnek pár kalandon, megpróbáltatáson, és vügül boldogan egyesülnek a házasság szentségében. Mindenki boldog - a legyőzötteket kivéve. De eddigre ők már úgyis többnyire halottak. Hacsak nem a halálnál is nagyobb büntetés számukra legyőzőjük boldogságát látni. Ebben az esetben az esküvő után ölik meg őket.

Elérkeztünk az erőszakhoz. Ha egy indiai filmben neheztelnek valakire, annak nagy valószínűséggel kiloccsantják az agyát, egy méter hetven centi hosszú pallost döfnek át a gyomrán és a máján, lovakkal szakítják szét, vagy hasonló, nem fehérgalléros módszerrel tanítják móresre. Érdekes, hogy az indiaiak alapvetően békésnek tűnnek, bár pár, nem túl komoly utcai dulakodásnak szemtanúi voltunk. Az egyik esetben pl. egy kétszer két sávos felüljáró forgalma állt nyugodtan, amíg a korlátnál verekedő motorosok rendezték vitás ügyüket. De mindent összevetve, a népsűrűség alapján várható agresszivitási szintet messze alulmúlják. Pedig, a jelek szerint, az ottani médiából nem áramlik kevesebb erőszak, mint az itteniből.

A szereplők jellemére az irodalmi értelemben vett romantikusság a legjellemzőbb. A férfiak vagy tisztaszívű hősök, akiket egy kevésbé jóképű, mókásan esetlen, de szükséghelyzetben szintén hőssé, sőt akár mártírrá váló társuk kísér útjukon, vagy velejéig gonosz, becstelen és könyörtelen, sorozatgyilkos csibészek. A női szereplők meglepő módon nagyon emancipált, az igazukért karakánul, akár kiabálással, vagy tetlegességgel is kiálló amazonok. Az utcán nem ilyennek tűntek. Újabb érdekes különbség a valóság és a fikció között.

A filmeket minden esetben a főszereplők főszereplésével bevágott könnyűzenei betétekkel látják el. Ezeket a betéteket nem tudom semmihez hasonlítani. Tradicionális alapokon nyugvó, poposított, zenés-táncos jelenetek, amik hangulatukban és képi világukban gyakran élesen elválnak a film egészétől. De olyan is van, hogy passzolnak a történetbe és a szereplők karakteréhez.

A fent említett tényezők elég érdekesek ahhoz, hogy bevésődjenek az ember emlékezetébe, de ahhoz nem, hogy egy komplett filmet ép értelemmel ki lehetne bírni. Szerencsére a Dont egy szünettel vágták ketté. Ellenszavazat nélkül hagytuk ki a második felvonást. A moziban bevett szokás volt a hangos tetszésnyilvánítás; rövid tapsokkal jutalmazták a különösen vicces, vagy frappáns jeleneteket. A mobiltelefonokat véletlenül sem kapcsolják ki előadás közben, sőt, fel is veszik, és hangosan meg is beszélik a szükséges dolgokat a vonal másik végén lévővel. Mindezért egyeltlen szúrós pillantást, vagy csendreintést sem kell elszenvedniük.

A számomra legérdekesebb különbség a nyugati filmekhez képest az volt, ahogy a színészek az arcukat használták a jellemek és hangulatok túlzó, pontosabban a teljes karaktert önmagában is hordozó megjelenítésére. Nagyon komoly színészi feladat lehet, ehhez nem fér kétség. Olyan, nálunk praktizáló, ismert és kedvelt színészek, akik a mimikaversenyeken rendre a fehér cápa és a gyöngytyúk között végeznek, Indiában nem kerülhetnek a kamera 53 méteres körzetébe.

2006. november 26., vasárnap

» Csáj

2006. november 26. | Gyomor | India | suhodminyák | 0 komment

- Kérem Cinnamon, Bergamot és Cardamom urakat, hogy fáradjanak a földszinti teázóba. És hozzanak egy liter tejet. Köszönöm.

2006. november 24., péntek

» Hullám

2006. november 24. | Ez van | India | suhodminyák | 0 komment

Alkalmunk volt az Arab tenger partjainál fürdőzni. Én ezt csak egy földrajzi névnek tekintem, és szeretem úgy gondolni, hogy az Indiai óceán hullámaival csapattuk magunkat - hiszen az Arab tenger tulajdonképpen ez utóbbinak "csak" egy méretes öble.

Nekem életemben először sikerült érdemben hullámlovagolnom - igaz, korábban nem próbáltam. A homokos tengerparton, ahol az ég aljáig csak víz volt, nálam jókorának számító, hét-három méteres hullámok jöttek a part felé. Ezeket igyekeztük meglovagolni. Amikor elkezd magasodni az ember mögött, el kell kezdeni úszni, és ahogy a víztömeg tolni kezd, önerőből elérhetetlen sebességel húzunk a part felé, aztán visszakepesztünk, és kezdjük előlről. Így ment ez addig, amíg egy jól eltalált kísérlet során rá nem döbbentem, hogy milyen az, amikor igazán sikerül meglovagolni egy hullámot.

Akkor fog sikerülni, ha időben, de ugyanakkor nem túl korán, de semmiképpen nem túl későn kezdünk rágyorsítani a közeledő, intenzíven növekvő hullám előtt, és a fodrozódás épp a jelenlétünkben keletkezik. Ekkor valahogy nem is érezhető, hogy vízben vagyunk, csak annyiból, hogy az arcunk környékén már csapkodnak a habok, de az érzés a repüléshez hasonlít. Súlytalanul, valószínűtlen sebességgel szállunk kifelé a taraj tetején. Ha különös szerencsénk van - ami ilyen jópofa dolog közben szinte már túlzás - óriási sebesség különbséggel, és a magasból figyelve hagyjuk el azokat, akik a következő hullámot kémlelik. A tevékenység addiktív: azon vettük észre magunkat, hogy a megérkezés után azonnal igyekszünk vissza, és várjuk a következő hullámot. Órákat szórakoztunk ezzel.

A parton odavalósi halászok is voltak, akik a 3 (két oldalsó, és egy középső, tömör fa) részből álló csónakjukat összeállították, majd azon ülve beeveztek. Hogy kifelé volt-e náluk hal, azt nem láttuk, csak arra lettünk figyelmesek, hogy ők is a hullámok taraján jönnek. Arcuk, ahogy az evezővel finomhangolták mozgásukat, 11% koncentrációt, és 89% örömöt sugárzott. Most hogy belegondolok, nem is tudom, hogy ha sok halat fogtak volna, hova tehették volna őket a csónakon. Szerintem csak hullámlovagolni jártak a tengerre, és csak alibiből volt náluk háló.

A kép csak illusztráció. Ez az a tenger, de nem azok a hullámok.

2006. november 23., csütörtök

» Áll az alku

2006. november 23. | India | suhodminyák | 0 komment

Indiában is alkudni kell, vagy legalábbis lehet, a legtöbb helyen és a legtöbb árura. Az arabok gyakorlatánál korrektebben kötik a megállapodásokat, de azért érdemes odafigyelni, illetve - ahogy amúgy itthon is elő szokott fordulni - a megállapodás után sorban derülhetnek ki az apró részletek, amik először még részét képezték az alkunak, de a teljesítéskor már nem.

A Backwatersen tett 5500 rupiás, 24 órás kirándulásunkkal kapcsolatban pl. sorjában az derült ki, hogy az út csak 22 óra, nem visznek autóval a hajóhoz, az első nap nem reggelivel kezdődik, hanem ebéddel (azaz eggyel kevesebb étkezést adnak), a hajó a kajálások idejére kiköt, aztán sötétedéstől másnap délelőttig is a partnál áll, és végül a másnapi reggeli után 20 perc alatt visszaértünk a kiindulási pontra. Ezzel együtt is szép út volt, de érdekes tapasztalat volt, hogy egy 300 rupiás, hétórás, helyközi hajójáraton ülve szebb kép tárult elénk: több kisebb csatornát láttunk, illetve többet a természetből.

Egy másik eset korábban történt, de tanulságosabb volt. Auranghabadból indultunk a környéken lévő Ajanta és Ellora barlangok felé, ahol barlangokba vájt hindu, buddhista és dzsainista szentélyeket csekkoltunk le. Egy helyi utazásszervező volt a segítségünkre. Őt egyébként meglehetősen korrekt üzletembernek ismertük meg, még akkor is, ha első nap azt mondta, hogy egy fix, a buszjáratokénál kedvezőbb összegért bármikor elvisz minket a barlangokhoz, másnap mégis csak ugyanannyiért vállalta. Mindegy, egy külön kocsiban kényelmesebb volt.

Az egész út szépen lezajlott. Visszaérkezéskor sört vettünk, majd hárman beültek egy internet kávézóba, ketten pedig hazavittük a sört és kifizettük a sofőrnek a szolgáltatásért járó összeg második felét, illetve borravalót adtunk neki, mert tényleg kitűnő munkát végzett. Megkértük pl. hazafelé, hogy álljon meg egy kajáldánál. Így is tett, egy reménytelenül kinéző, lepukkant helyen, ahol egyetlen vendég sem volt rajtunk kívül. Az egyik legfinomabb vacsoránkat költöttük el itt.

Másnap egy másik sofőr jött, illetve az utazásszervező sem jelent meg személyesen, hanem egy kollégáját, vagy beosztottját küldte maga helyett. Ez az úr rögtön azt kérdezte, hogy tegnap mennyit fizettünk. Nem örültünk a kérdésnek, mert már előre megállapodtunk, hogy ez az út olcsóbb lesz, hiszen második nap mentünk a közelebb lévő barlangokhoz. De aztán kiderült, hogy nem az árról akarnak újra beszélni, hanem azt allítják, a sofőrre hivatkozva, hogy előző nap nem fizettük ki a megállapodott összeg második felét.

Persze mi kifizettük, emlékszem is, hogy Ábel adta oda neki, én meg az ötvenes borravalót, amit nagyon meg is köszönt. Ehelyett azt állítja, hogy egy fillért sem kapott. Nem volt elég neki az ötvenes, amit ugye sztintén letagad, még az ötszázast is le akarja nyelni. De nem probléma, mi tudjuk, hogy igazunk van. Ezt én is bizonygattam szóban, illetve Lilla és P5i is beszéltek telefonon az utazásszervezővel, akinek megerősítették, hogy mi történt, illetve finoman jelezték, hogy a kialakult helyzettel mi már nem tudunk mit kezdeni, ezt maguk között kell rendezniük.

Abban maradtunk, hogy még egy kicsit türelmesek leszünk, és idejön a tegnapi sofőr, és szembesülünk egymással. Addig persze tovább csócsálgattuk a témát. Annyira kitartóak voltak az utaztatók, illetve a mieink is annyiszor kérdezték, hogy de halálbiztos-e, hogy már teátrálisan nyitottam ki az övtáskámat, hogy ebbe a fakkba, a többitől elválasztva tettem az ötvenest. Nekem ötszázasom tegnap már nem volt. Úgyhogy nézzétek: nem volt ott az ötvenes, amit kifizettem... Ott volt viszont az ötszázas, ami ezek szerint nem Ábelnél, hanem nálam volt, és ezek szerint tényleg nem fizettem ki. Elnézést kértem, aztán a többiek, többször, helyettem is, és odaadtam a pénzt.

Épp megérkezett a sofőr is. Senkinek nem volt egy indulatos szava, egy neheztelő tekintete azért, mert kb. fél órán át alaptalanul kevertük gyanúba őket. Mosolyogtak, hogy milyen banálisan oldódott meg az ügy. Úgy éreztem, hogy őszintén nem haragudtak rám. Ezután rögtön el is indultunk a második napi túránkra, ami az előzöhöz hasonlóan telt, egy ugyanolyan kedves, jóindulatú sofőrrel, mint előzőleg.

2006. november 22., szerda

» Curry

2006. november 22. | Gyomor | India | suhodminyák | 3 komment

A visszautat közvetlenül megelőzően Mumbaiban elsétáltunk arrafelé, amerre az érkezésünkkor nem, és ekkorra időzítettük bizonyos áruk beszerzését is. Egy kis bazárokkal, boltocskákkal teli negyedben, ahol nem odavalósi turistával egyáltalán nem találkoztunk, betértünk egy fűszereket, kb. tizenkétféle rizst, egyéb magvakat, meg mindenféle mást kínáló boltba.

Megkérdeztem az eladót, hogy mit érdemes tudni a két fűszerkeverékről, amikre rámutattam. Anélkül, hogy érdemben beszélni próbált volna, bátorítóan mosolygott, és az orrom alá dugdosta a két lezárt (ezért illat alapján nem megítélhető), jelöletlen zacskót. Mivel - ahogy az egyébként nagyjából egész Dél-Indiára jellemző volt - nem turistás környéken voltunk, azt gondoltam, hogy ezek biztos a helyiek által is vásárolt áruféleségek, és nem idegeneknek szánt, csikósostor, meg plüss pulikutya jellegű, "valaminek látszó, de mégsem az" dolgok. A színük bíztató volt: az egyik curry jellegűnek látszott, a másikat tompított haragoszöldnek mondanám.

A hétvégi vetítésen jött el az éles bevetés ideje. Vagy túljártak az eszemen, és olyan helyen sikerült vásárolnom, ahova a magukat rafináltnak gondoló turistákat várják, vagy egyszerűen - nyilván arrafelé is kapható - gyenge minőségű fűszerbe futottam bele. A lesújtó jellegtelenségtől mindenesetre csak a Gergő által itthon beszerzett indiai keverékek mentették meg a kaját.

» Szentjánosbogár

2006. november 22. | India | suhodminyák | 0 komment

Indiában a szentjánosbogár sem pont olyan, mint nálunk. Persze nem tudhatom, mert sötét volt, amikor láttam; pont ebből adódik az analógia. Lehet, hogy egész más fajról van szó. A fénye ugyanolyan zöld, mint nálunk, de nem folyamatosan világít, hanem szakaszosan villog, és közben gondosan ügyel arra, hogy nehogy egyenes vonalú, kiszámítható legyen a röpte. Ez gondolom elég hatékony védelmet nyújt a madarak ellen. A módszer hibája, hogy az ultrahanggal dolgozó denevérek arra a találóskérdésre, hogy mi a szentjánosbogarak zseniális trükkje, csak csodálkozva néznek egymásra, hogy van-e valaki köztük, aki érti, miről van szó.

2006. november 21., kedd

» Hindi

2006. november 21. | India | suhodminyák | 1 komment

Indiában sokféle nyelvjárást beszélnek, és - gondolom csak részben ezért - az angol hivatalos nyelv. Kiutazásunk előtt azt hallottuk, hogy mindenki beszél angolul, aki járt iskolába. Ott aztán úgy tapasztaltuk, hogy nagyon sokan nem jártak iskolába. Ezen kívül pár pillanatra fültanúi voltunk egy kisvárosi általános iskola angolórájának. Így vált érthetővé, hogy miért nem beszélnek azok sem rendesen angolul, akik jártak iskolába.

Az utca népének nyelvét természetesen nem értettük, mert hindiül, illetve annak egy nyelvjárásában, vagy valami más nyelven beszéltek. Öltönyös figurák, akik pl. vonaton beszélgettek - javarészt üzleti, illetve vállalati ügyekről -, az esetek nagy többségében angolul társalogtak, csak egészen ritkán keveredett a beszédükbe valami helyi nyelv. Nyilván az ország különböző vidékeiről származtak, és a legkisebb értelmes közös többszörös az angol volt számukra.

A fentieket érteni véltük, de a néhány film, amit láttunk (egyszer moziban is voltunk), az eddig leírtaknál fogósabb kérdést vetett fel. A filmek a helyi nyelven szóltak, amit vagy feliratoztak angolul, vagy nem. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy az érthetetlen szöveg közé komplett, nyelvtanilag helyes, igényesen kiejtett angol mondatok ékelődnek. Ráadásul olyanok, amik a világ összes nyelvén halálbiztosan működnek (She tried to kill me - Meg akart ölni; What a joke! - Micsoda tréfa!; stb...), tehát nem valami modern technikai vívmányt kellett - saját szó híján angolul - megnevezni, hanem az ember lényéhez, lényegéhez tartozó cselekvésre, vagy jelenségre használták az angolt.

Lehet, hogy a nyelvekre a világon mindenhol és mindenkor jellemző folyamatos alakulásról van szó, csak itt nem szavak jelennek meg, hanem egész kifejezések, illetve mondatok? Vagy az angol nyelv ismerete a társadalmi rang egy jelzője, és/vagy egyszerűen divat?

2006. november 20., hétfő

» Ilyet, de...

2006. november 20. | India | suhodminyák | 0 komment

Indiában a mi mércénkkel mérve olcsók az áruk. Az áhított portékához hozzájutni viszont nem mindig egyszerű. Tegyük fel, hogy egy póló megtetszik nekünk. Ekkor el kell kezdeni nézelődni az üzletben, mindenféle mást mustrálgatva, nehogy rögtön az elején egyértelművé váljon, mire vágyunk. Bármilyen árat is hallunk, legalább fel kell húzni a szemöldököt, vagy olyan arckifejezést ölteni, mint akin valóságos - bár nem elviselhetetlen - fizikai fájdalom fut át. Az eredetileg kiszemelt ingre már mint egy menekülési útvonalra kell rátérni: ha már a többi dolog nem is olyan jó, meg borzasztó drága is, akkor nézzük ezeket a rongyokat, biztos olcsóbbak.

Mikor a kezünkbe fogjuk a pólót, észrevesszük, hogy az mondjuk eggyel nagyobb, mint a mi méretünk. Sima ügy, egyetlen paramétert kell megváltoztatni. Kérünk egy kisebbet. Rövid kutakodás után kapunk is egyet, ami tényleg kisebb, de más színű, más rajta a minta és a felirat. Elmondjuk és elmutogatjuk, hogy ugyanilyen legyen, mint amit a kezünkben tartunk, csak eggyel kisebb. Kék legyen az oldala, a stilizált pálmafa legyen elöl, és csak annyi legyen ráírva, hogy It's better in Goa. A kérésre, most már az előbbinél gyorsabban, előkerül egy azonos feliratú, de más színű póló. A méretét nem vizsgáljuk. Újra elmondjuk, hogy mit szeretnénk, mire aggódó arckifejezéssel adják a következő, szintén két-három paraméterében nem megfelelő árut, és látszik rajtuk, hogy már előre számítanak rá, hogy megint elégedetlenek leszünk. És tényleg. A kérés ismétléseinek száma nem növeli a siker valószínűségét. A kísérletezés vége az szokott lenni, hogy megköszönjük a segítséget, és elmegyünk - az újabb, és újabb nem frankó pólókat felkapkodó árussal a nyomunkban.

Ez árusról árusra, szóról szóra ugyanígy történik, míg egyszer, egy napos délelőttön, egy bódé oldalára lógatva meglátunk egy pólót, aminek stimmel a színe, a mintája, meg a szabása is. Remegő kézzel, az intenzív érdeklődést kétségbeesetten palástolva kaparászunk a környékén, és lopva leolvassuk a méretet. És akkora, amekkora kell! Pár alibi kör a drágaságról, más árukról, és a miénk lehet. Még ha a nap ki is szívta egy kicsit a vállát...