2012. május 17., csütörtök

» A képcső

2012. május 17. | Fikció? | suhodminyák | 0 komment

A testvéreimmel úgy ágaskodtunk az ablaknál, mint az orgona sípjai. Oldalvást az üveghez tapasztottuk az arcunkat, és minden erőnket megfeszítve próbáltunk minél messzebbre látni a borongós időben. Aput vártuk, hogy hazahozza a család első színes tévéjét.

Végre az utca végén feltűnt az autónk jól ismert zöldje, és apu csakhamar megállt a kertkapu előtt. Rohantunk elé, és mire kiszállt, már a kaput is kinyitottuk, mire a csomagtartót felnyitotta, minden játékot elpakoltunk az útból.

A csomagolással együtt nem fért volna be a kocsiba az új tévénk, így ahogy apu kiemelte, rögtön láthattuk teljes pompájában. Jó nehéznek tűnt. Apu a képernyővel maga felé fogta meg, hogy biztos ne essen baja. Hogy ellásson felette, a nyakát nyújtogatva lépegetett előre. A húgom becsukta a kaput, az öcsém kinyitotta a bejárati ajtót, én pedig szóban irányítottam aput, hogy most jöhetsz még, jó, most vigyázz, tudod, a bal lábadnál van a meglazult kő.

És akkor egy pöffenetnyi hűvös, párás szelet éreztem az arcomon, és még ugyanabban a pillanatban egy kövér esőcsepp csattant a bőrömön. Apu is rögtön észrevette, hogy mindjárt esni fog, de nem maradt semmi időnk, mert azonnal leszakadt az ég, és sistergő pergéssel záporozni kezdett a víz az égből. Apu nem lépegethetett így tovább, hanem sietnie kellett. Neki is iramodott, és valósággal rohanni kezdett, de annyira, hogy a nehéz tévé miatt megbillent az egyensúlya, és előre dőlt, ami miatt még gyorsabban kellett futnia, hogy utolérje magát, még nagyobbakat kellett lépnie, de hiába, egy bizonyos ponton túl nem bírta, és előre zuhant.

Ekkor még megfeszítette a hátizmait, karját megpróbálta a magasba tartani, hogy tompítsa az ütközés erejét, és biztos, hogy tompította is, de a tévé sarka akkor is odadörrent a betonhoz, és a faburkolat annál a saroknál egy csikorduló, fals hang kíséretében megnyílt. Apu feltápászkodott, és láthatóan nagy fájdalmak mellett bementette a tévét az előszobába.

Míg mindez lezajlott, az eső esett a szellőzőrostélyra, úgyhogy a tévét nem kapcsolhattuk be órákon át, apu pedig végig hajszárítóval szárítgatta. Aztán megvacsoráztunk. Anyu kérdezett valamit, de apu nem válaszolt, és aztán senki nem szólt egy szót sem, és mi mind megettük, ami a tányérunkon volt.

És akkor apu odatette a helyére a tévét, bedugta a konnektorba, várt egy kicsit, és bekapcsolta. Hallottunk valami cicergő hangot, de a kép nem jelent meg. Apu kikapcsolta, aztán újra be, de akkor már nem is cicergett. Éjjel nem aludt senki. A szobánkból hallottuk, ahogy apu megpróbálja még egyszer bekapcsolni a tévét.

Másnap elvitte a lakótelepre a szervizbe a Béla bácsihoz. Az megnézte, és azt mondta, hogy ez bizony a képcső. Az ütés ereje a képcső hátuljánál összpontosult, és ott megrepedt, nem lehet megjavítani. Azért jó ötlet volt a hajszárítózás, az elektronikának így végül nem lett baja, még ha el is ázott egy kicsit.

Béla bácsinak volt egy öregebb ugyanolyan tévéje. Annak jó volt a képcsöve, valami más miatt nem működött. Megállapodtak apuval, hogy beteszi azt a képcsövet. Béla bácsi elmondta még, hogy az egy korábbi szériából való, még a licenszes időkből, tehát még a franciák gyártották, úgyhogy jobb is lesz, mint az új lett volna.

Egy hetet kellett várni, mire Béla bácsi végzett, és kevesebbet kellett neki fizetni, mint egy új tévé ára. Az egy hét alatt apu a francia ipar száz évéről olvasott, és az időjárás jelentést figyelte. A nagy napon ugyanúgy vártuk, mint az előző alkalommal, és megint megláttuk már az utca végén, csak akkor már szép volt az idő, és apu rögtön a helyére tette a tévét, rácsatlakoztatta az antennát, és bedugta a konnektorba.

Egy cisszenő hang után halk sistergéssel melegedett be a képcső, és lassan megjelentek a műsorvezető körvonalai, aztán az egész alakja, és végül a színei is. Apu büszkén elmosolyodott, mi pedig ujjongtunk, és órákon át csak a tévét bámultuk. Nagyon is úgy tűnt, hogy Béla bácsinak igaza volt, és ennek a tévének sokkal szebb képe volt, mint amilyen eredetileg, a korábbi képcsővel lett volna, és minél tovább néztük, annál inkább úgy is tűnt, hogy mások tévéjénél is alighanem szebb a képe.

2012. május 10., csütörtök

» Érvelési stratégiák

2012. május 10. | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Itt sok alkalmam nyílik arról gondolkodni, hogy hogyan befolyásolják az emberek gondolkodását és cselekedeteit. Régóta van egy olyan érzésem, hogy itt már lemondtak arról, hogy az ember (mint olyan) gondolkodó, és ezáltal észérvekkel befolyásolható lény lenne. Kezdem a végén.

A napokban egy olyan utcában jártam, ami mellett sokszor elmentem már, de be még nem hajtottam. Dolgomat végezve szépen megfordultam, hogy arrafelé menjek vissza, amerről jöttem. Közben, egy parkoló autók miatti útszűkület előtt egy taxis villogott szemből, hogy elenged. A kereszteződéshez érve egy rendőrautó állta el az utat, a benne ülők meg kézzel-lábbal jelezték, hogy kommunikálni szeretnének velem.

Kicsit közelebb hajtottam az utca végéhez, és alászedtem a kormányt, hogy lássuk egymást. Letekertem az ablakot. Két rendőrnő ült a kocsiban. Az egyikük azt kérdezte, hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy egy egyirányú utcában igyekszem a tilos irány felé. Mondtam, hogy nem, nem voltam tisztában a dologgal egészen mostanáig. Megköszöntem a tippet, és megfordultam.

A rendőrök jöttek utánam, úgyhogy félreálltam, ők meg mellém. Kérdezték, hogy itt lakom-e a környéken. Nem, a folyó másik oldalán. Akkor mit csinálok itt? Dolgozom, pizzát hordok. Van biztosításom erre a kocsira? Persze. Kié a kocsi? Az enyém.Micsoda? Nem céges? Á, dehogy. Szóval maga hivatásos sofőr? Erre a beugratós kérdésre csak felhúztam a vállaimat, és mindezt egy kelletlen, de nem szemtelen fintorral toldottam meg, hogy „most erre ugyan mit mondhatnék, hogy ne jöjjek ki belőle hülyén?”.

A kis beszélgetésünk azzal zárult, hogy azt tanácsolták, hogy borzasztóan figyeljek oda az ilyesmire, mert… És már vártam, hogy a rám nem számító jóhiszemű autósokkal való találkozásom bánattal teli lehet, meg hasonlók, de az érvelés nem így folytatódott. Hanem úgy, hogy azért figyeljek, mert ha nem pont velük találkozom, akkor ebből bizony pontok ajándékozása, meg pénzbírság lehet. Tehát meg sem próbáltak azzal érvelni, hogy amit csináltam, az veszélyes: szerintük elég, ha annyit tudok, hogy bünti lesz, ha nem szedem össze magam.

Ekkor jutott eszembe, amit már korábban is meg akartam írni. Ebben az országban kiemelt probléma az ivászat, illetve az általa okozott károk. Az egyik részterület természetesen az ittas vezetés. Rádiókampányokban hívják fel az emberek figyelmét, hogy részegen vezetni nem jó ötlet. Általában egy fiatal férfi kissé megtört hangját halljuk, ahogy meséli, hogy csak bedobott két sört, és biztos volt benne, hogy minden rendben lesz, hiszen csak két saroknyira megy, de hát a dolgok nem mentek rendben egyáltalán.

Nálunk egy ilyen kampány-rádiójáték úgy folytatódhatna, hogy a bűnös a megnövekedett reakcióidő miatt a kisnyugdíjas és kisóvodás szövetségek egyesülő üléséről hazafelé tartók egy nagyobbacska csoportjába hajtott a zebrán, de már megbánta, vagy hogy ha részegen nem vállalja túl magát egy beláthatatlan kanyarban, a barátnőjének még mindig két lába lenne, és ő maga sem ülne tolókocsiban.

Na itt nem bonyolítják a dolgokat a követhetetlenségig. A mesélő – verziótól függően – úgy folytatja a történetét, hogy ekkor azonban megállítottak a rendőrök, és megszondáztattak. Kiderült, hogy ittam, úgyhogy bevittek, és csak másnap reggel engedtek ki. Iszonyúan bánom, amit csináltam, mert, a.) még anyámék címén vagyok bejelentve, és így őket is értesítették, b.) a munkahelyemen megtudták, és elvesztettem az állásomat, c.) elvették a jogsimat, d.) a barátnőm elhagyott, mert végképp felelőtlennek bizonyultam.

Egyfelől valószínűnek tartom, hogy ezt a megelőzési módszert (aminek a hatékonytalanságáról egyébként meg vagyok győződve), kutatások előzték meg, miszerint csak a büntetéstől való félelemnek van visszatartó ereje, másfelől végtelenül kiábrándító, hogy egy komplett országot kezelnek középsúlyos értelmi fogyatékosként, akikre kár érveket pazarolni, inkább arra kell őket célratörően megtanítani, hogy mely cselekedetekért dicsérik meg őket, és melyekért verik el a kezüket.

2012. május 6., vasárnap

» A bekötőút

2012. május 6. | Fikció | suhodminyák | 0 komment

Ervin egykedvűen bámult maga elé, ahogy – elővigyázatosságból – a megengedettnél hajszállal lassabban hajtott hazafelé a kihalt késő szürkületi országúton. Az ilyenfajta elővigyázatosság nagyon is jellemző volt rá. Szeretett mindent előre kiszámítani: Bármelyik bozót mögött rendőr lapulhat. Telepíthettek állandó kamerát. Hirtelen egy megriadt állat ugorhat ki a sötétből. Vagy egy gyalogos botorkálhat elé – gondolta éppen, amikor egy magányos alakot látott meg a bekötőúton a főút felé baktatni.

Aki sokat közlekedik, mind ki tudja számítani a többiek mozgását. Hogy útjuk keresztezi-e egymásét, vagy épp elmennek egymás mellett. Ervin mindenesetre rendelkezett ezzel a képességgel. Tekintetét a gyalogosra szegezte. Az csak lépegetett, nem törődött semmivel. Arcát a kezében tartott okostelefonja kékes fénye világította meg, fejét lehajtotta, és kisebb botlásokkal, de egyenletes tempóban haladt a tőle nem messze lévő aszfaltcsík felé.

Ahogy Ervin figyelte, élettapasztalata alapján és tiszta logikájával valóságos jellemrajzot készített az ismeretlenről. Tipikusan az az ember, aki nem tervez előre. Nem biztonsági játékos. Ez látszik abból, ahogy az autó fénye és suhanásának zaja ellenére nem zavartatja magát, nem módosít a sebességén, hanem csak megy előre, mint akinek nincs dolga a kialakuló helyzettel.

Normál körülmények között az ilyen emberekkel aztán baj kellene, hogy történjen. Hiszen csak élik világukat, nem törődnek semmivel, ha pedig nehézség merül fel, ők vannak a legjobban meglepődve. Hogy az ehhez a gyalogoshoz hasonló emberek mégsem kerülnek bajba, sőt, hogy a normálisnál gyakrabban sikeres emberek, azt – mondjuk ki – a legtöbbször éppen az olyanoknak köszönhetik, mint például én – monda ki magában Ervin.

Az Ervinek lépnek a fékre, ők állnak félre, ők nem élnek vissza a tudásukkal, még segíteni is ők segítenek a felkészületleneknek, és – mivel ők gondoltak rá – náluk van toll, amivel aztán az olyanok, mint ez a gyalogos is, kitöltik a lottószelvényüket, és nyernek! Ha az egészet végiggondoljuk, az jön ki, hogy ezeknek a sikeréért még végső soron Ervin dolgozik meg.

Ezek az emberek mennek el úgy egy állásinterjúra, hogy nem tudnak semmit a cégről, hiszen utána se néztek, nem teljesítenek egy sereg másik kritériumot sem, de aztán hopp, kiderül, hogy tudnak viszont franciául, és már fel is vették őket. A meghirdetett feltételeknek pedig mindenben megfelelő Ervin pedig mehet haza – egy kudarccal, egy elszenvedett igazságtalansággal gazdagabban. A másik meg rájön egy hónap múlva, hogy neki nem is tetszik ez az állás, és – egészen hasonló körülmények között – elpályázik máshova.

Idáig, eddig a nemrég a valóságban is megtörtént eseményig jutott Ervin a gondolkodásban, amikor mosolya, amit az alaposan levezetett gondolatmenet fölött érzett elégedettsége rajzolt az arcára, végül is eltorzult – éppen ugyanennek a gondolatmenetnek az eredménye miatt. Összeszorított fogai előtt vékonyra zárta ajkait, és megszorította a kormányt.

A gyalogos felnézett egy pillanatra, de mint akit nem érdekel, hogy egy autó jön, vagy még valószínűbben, mint aki hozzá van szokva, hogy majd úgyis megoldódik a dolog úgy, ahogy mindig szokott, nem csinált semmit, csak lépdelt tovább az országút felé. Ervin gyorsan felmérte, hogy ha ő sem csinál semmit, akkor a jobbról érkező gyalogos már pont nem fog átérni előtte, ő pedig a kocsi bal elejével el fogja ütni. Ekkor a gyalogos újra felnézett, amennyire Ervin meg tudta állapítani, pont az ő szemébe. De ekkor sem lassított, nem kanyarodott semerre, csak jött tovább.

Ervin erre már dühös lett. Mi ez?! Kihívás párbajra? A másik, azaz ebben az esetben Ervin lenézése, semmibe vevése? Ervin úgy megszorította a kormányt, hogy ujjai elfehéredtek, és éppen csak akkora gázt adott, mintha sietni is szeretne egy kicsit, de egy, a kocsiban alvó másikat sem akarna hirtelenkedésével felébreszteni.

A gyalogos kilépett az útra, Ervinnek pedig már csak annyi ideje maradt, hogy mégis elvegye a lábát a gázról. Éppen középen, a motorháztető közepén végigfutó vonal meghosszabbításában dermedt meg az áldozat, döbbent arckifejezése volt az utolsó, amit Ervin látott a vártnál sokkal-sokkal hangosabb, éles csattanás előtt.

A gyalogos teste furcsán megmerevedett, és úgy szállt előre, mint egy elhajított zászlórúd. Ervin szíve olyat dobbant, hogy szinte érezte, ahogy a helyéről is kizökken, száraz szájában adrenalin íze futott össze, ujjai egy pillanat alatt kihűltek, keze nyirkosan csúszott le a kormányról.

Még meg kellett fogalmaznia magában, még ki kellett mondania, hogy „úristen, elütöttem egy embert!”, mire visszatért a lélekjelenléte, és a fékbe taposott. Még épp meg tudott állni az útra hemperedett test előtt, de látni csak a lábait látta, a törzse a kocsi elejének a takarásában volt.

Ervin kis híján pánikba esett. Dermedten várt. Valami kedvező fordulatra, valami csodára. Hogy kiderül, csak álmodta az egészet, vagy hogy a gyalogos felkel, és úgy elsétál, mintha mi sem történt volna. De az persze nem mozdult.

Ervin agya lázasan dolgozni kezdett. Nem az én hibám! Hát egyszerűen kijött elém. Nem is hajtottam gyorsan. Ezt meg is fogják állapítani. Ha pedig a fékre lépek, akkor is elütöm, csak akkor nem pont középen. Az pedig teljesen mindegy. Tudtam, hogy ez lesz! Mindig ez van! Nekem kell megoldani, az persze csak az én dolgom. És amikor egyszer én nem teszek meg mindent – és itt elmélázott egy kicsit – akkor… Nem mintha meg lehetne állapítani, hogy nem tettem meg mindent. Féknyom a blokkolásgátló miatt amúgy sincs. Itt vagyok én, aki mindig vigyázok. Nincs büntetőpontom sem, a munkahelyemen meg vannak elégedve velem. És itt van ez, aki szarik mindenre! Egyáltalán, miért nincs olyan törvény, hogy gyalogosan nem lehet a telefont nyomkodni?! Például most ki mondaná, hogy a gyalogolni nem „veszélyes üzem”?

Végül is ezen az egészen nincs mit csodálkozni. Ha van az egészben valami csodálkoznivaló – vélte Ervin egyre határozottabban –, az éppen az, hogy ez az egész csak most történt meg, és nem jóval korábban. Eddig verejtékkel zakatoló agya itt végre megpihent: végre egy elfogadható, sőt, már-már megnyugtató következtetésre jutott. Egy a lényeg: ez az egész nem az ő hibája, hanem a másiké.

Nagyjából két perc telt el a gázolás óta. Ervin, most, hogy végig tudta gondolni az egészet, és olyan következtetésre tudott jutni, amit véleménye szerint senki nem tudna megcáfolni – különösen, ha az illető itt sem volt –, végre rátérhetett annak a végiggondolására, hogy van-e további teendője, és ha igen, mi az.

Csak ekkor nézett újra a gyalogosra, illetve ami látszott belőle. Ugyanúgy feküdt ott, mint a sajnálatos esemény óta mindig is. Ervin szeme tágra nyílt egy hirtelen jött felismeréstől, és hogy ezt nyomatékosítsa, még mutatóujját is felemelte, mintha egy egyetemi előadás fontos részletét szeretné különösen hangsúlyozni, és telefonja után nyúlt. Ahogy a mentőkhöz görgetett, egy alig látható, elégedett mosoly suhant át szája szegletén, hiszen az élet ékes bizonyságot adott, hogy mennyire igaza volt, amikor évekkel ezelőtt – barátai maró gúnya ellenére – elmentette ezt a számot. Hát akkor tessék. Megint ki gondolkodott előre? Ki mondta meg, hogy az ilyesmi bármikor megtörténhet? Itt újra elmélázott kicsit, aztán észbe kapott, és eredeti tervéhez visszatérve megnyomta a hívás gombot.

Amíg a vonal párat búgott, gondolatai ismét előre szaladtak. Elképzelte, hogy milyen lesz, ha a gyalogos túléli a balesetet. Elhatározta, és még legyintett is hozzá egyet a szabadon lévő kezével, hogy megint ő lesz a nagyvonalú, és nem fog köszönetet várni a jelenleg az aszfalton fekvő embertől.

2012. május 3., csütörtök

» A kedélyállapot javításának módszereiről

2012. május 3. | Anglia | Job | suhodminyák | 0 komment

Az egyik helyre tartva, ahova nem túl sűrűn járok, elvétettem egy lejárót, ezért mennem kellett egy kört, hogy újra helyzetbe hozzam magam. Kis késéssel megérkeztem a helyszínre, és beütöttem a számot a kaputelefonba. Ez is olyan hely, ahol akkor működik a berregő, ha az apartman tulajdonosának van vezetékes telefonja. Ennek volt.

Ahogy felvette a telefont, többször meg kellett erősítenem, hogy a főkapunál vagyok (ezért is tudunk most beszélni). Abban maradtunk, hogy beenged, és hosszasan magyarázott arról, hogy majd hogy menjek körbe az épület mentén, és hogy üssem be újra az ő számát.

Bementem, és hamarosan rájöttem, hogy minden, amit mondott, egytől egyig hasznavehetetlen baromság volt. Nem volt ott már több kapucsengő, amit nyomogathattam volna, volt viszont északi, déli, keleti és nyugati szárny. Persze nem az égtájak szerint elrendezve, hanem csak szépen „sorban”, hogy észak, nyugat, kelet, dél. Ha azt elárulja, hogy ezek közül melyikben bújik meg, sokat segített volna.

Rövid bolyongás után a telefonomhoz nyúltam. A figura természetesen fent hagyta a sajátját, miközben elindult lefelé. Éppen visszafelé baktattam, amikor megláttam, hogy a főkapuhoz legközelebbi „szárnyból” lép ki, és engem kémlel. Amikor (elég sokára) rájött, hogy azért látszom pizzafutárnak, mert az is vagyok, nagyon lassan elindult felém.

Ahogy egymás mellé értünk, bohókás mosollyal, és megingathatatlan nyugalommal mondta, hogy bonyolult egy hely, nem? Udvariasan bólintottam, és nem hoztam a tudomására, hogy én – teljes bizonyossággal – őt tartom idiótának. Az már messzebbről is látszott, hogy az évek alatt jókora túlsúlyt szedett fel, de az csak közelről, hogy annak minden dekáját valószínűleg eleve is vidám kedélye további javítására fordította.

2012. május 2., szerda

» Apróbb jellemhiba

2012. május 2. | Anglia | suhodminyák | 1 komment

Ha itt megölnek valakit, a sajtó munkatársai – aljas indokból – azt is megkérdezik a hozzátartozóktól, hogy milyen ember volt az áldozat. Mintha ennek lenne jelentősége, illetve mintha erre többféleképpen is lehetne válaszolni.

A bulvármédia dramaturgiája vaslogikájának megfelelően minden esetben az derül ki – például a szülők beszámolójából –, hogy gyerekük csillogó értelmű, szeretettel telt, csak a szűkebb és tágabb környezete boldogításán fáradozó, fényes jövő előtt álló reménység volt, akit kivétel nélkül mindenki szeretett.

A beszámolók szerint az áldozatok között soha nincs, aki relatíve jó humorú, nagyjából megbízható, de különösebb célok nélkül való, átlagos intellektusú, apróbb jellemhibáktól sem mentes ember lett volna.

2012. április 26., csütörtök

» Britain is going to the dogs

2012. április 26. | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Otthon először (és utoljára) az IKEÁ-ban volt olyan élményem, hogy egy nemrég megvett árut csak úgy visszavittem, és könyörgés, vita, vagy bármilyen kellemetlen pszichés játszma nélkül, egyszerűen visszaadták a pénzt, és még mosolyogtak is hozzá.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy amikor rájövök, hogy feleslegesen vettem, már a legkisebb bosszúságot sem érzem. Tudom, hogy majd beugrom, ha arra járok, és kész, el van intézve. Nem is kérdezik, hogy de hát mi történt. Ha elkezdeném mondani, udvarias mozdulattal jelzik, hogy erre semmi szükség, az is elég indok lenne, hogy meggondoltam magam – már ha indokolnom kéne egyáltalán.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy ha túl hosszú sor kígyózik a próbafülke előtt, egyszerűen inkább megvesszük a ruhát, otthon felpróbáljuk, aztán ha nem jó, visszavisszük, amikor megint a környéken járunk.

Itt olyan könnyű visszavinni valamit, hogy a hétvégi mulatozók tekintélyes hányada pénteken megveszi a ruhát / cipőt / jelmezt, amiben aznap vagy szombaton villantani akar, aztán hétfőn egyszerűen visszaviszi, hogy nem jó vagy nem tetszik mégse.

A BBC-n volt erről egy beszélgetés, ahol a hallgatók többsége morális alapon elítélte ez utóbbi gyakorlatot. Arra a részre már nem kerülhetett sor, amikor azon sajnálkoztak volna, hogy a mai fiatalok lealjasítják az egykor dicső birodalom emlékét (Britain is going to the dogs – ahogy itt mondani szokás), mert betelefonált egy idős hölgy, és elmondta, hogy ő negyven éve egy ruházati szaküzletben dolgozott. A hétvégére „kölcsönzés” intézménye annyira elterjedt volt már akkoriban is, hogy a boltnak átalánydíjas szerződése volt egy közeli tisztítóval: kedden beadták a hétvégén használt cuccokat, csütörtökön meg kiakasztották őket.

2012. április 13., péntek

» Angol nyelvlecke kezdő pizzafutároknak

2012. április 13. | Anglia | Job | suhodminyák | 0 komment

A kapucsengők általában nem működnek. Be van ragadva a gombjuk, nem jut el a delej a lakásig, csak akkor működne, ha a lakásban lenne vezetékes telefon, vagy van valami egyéb trükk (kettős keresztet vagy csillagot kell nyomni a második számjegy után, stb).

Az egyik ilyen helyre kifejezetten élesen emlékszem, mert mindig a portásnak kell kopognom, aki aztán méla undorral, a verbális és a nonvebális kommunikációt is elhanyagolva nyitja ki nekem az ajtót.

Mostanra már meguntam a dolgot, és miután átadtam a pizzát új tulajdonosának, a következő célratörő párbeszéd zajlott le közöttünk.

– How does this buzzer work? / Hogy működik ez a kapucsengő?

– It doesn’t. / Sehogy.

2012. április 7., szombat

» N

2012. április 7. | Anglia | suhodminyák | 1 komment

Vezetés közben – jobb híján – kereskedelmi rádiókat szoktam hallgatni. Erről semmi jót vagy legalább jobbat nem tudok elmondani, mint amit otthon is tapasztaltam. Viszont feltűnt valami.

Van mostanában egy dal, aminek a címét helytelenül olvassák be a szám elhangzása után. A nóta címe Niggas in Paris; a politikailag korrekt verzió pedig egyszerűen csak így hangzik: Paris.

Könyörgöm. Egy (vagy két) fekete előadóművész elnevezte a számát valaminek, amit viszont a BBC Radio 1 és a kereskedelmi rádiók semmiképpen nem vennének a szájukra, mert csúnya szó.

A BBC 4-en szokott szó esni az idegenellenességről, az előítéletekről, és arról, hogy az utóbbi évtizedekben és években ezek hogyan változtak. Az ilyen beszélgetésekben hosszasan értekeznek, érvelnek és vitáznak úgy, hogy az egész egy kicsit nevetségessé válik mindig, amikor a beszélő zavarba jön, és rövid torokköszörülés után azt mondja, hogy valaki az N betűs szót használta. Erre a rádióhallgatók rögtön bólintanak magukban, hogy igen, az említett úr azt mondta, hogy nigger.

És ebben a pillanatban az egész értelmét veszti, hiszen ahelyett, hogy egyvalaki kimondaná hangosan – nem mellesleg éppen a rasszizmus ellen amúgy érvényesen érvelve – ezrek fogják kimondani magukban.

A vita persze arról szól, hogy jól van-e, hogy már nem lehet ilyesmiket mondani, és főleg arról, hogy akkor a jelenség most mennyire létezik. Ugyanis tényleg bíztató a helyzet abból a szempontból, hogy nem lehet itt már odvas szájjal fröcsögni, mert nem szalonképes. Felmerül viszont, hogy ha ezt jól megmértük valami 1.0-ás statisztikával, akkor mire is jutottunk. Mert az idegenellenességet nem sikerült megragadnunk.

Egy kicsit olyan ez, mintha egy nyílt törés mellett üldögélve addig adjuk a fájdalomcsillapítót a sérültnek, amíg az végre ki nem mondja, hogy már nem fáj neki. Ebben a pillanatban a csoda megtörtént, a sikert elkönyvelhetjük.

Egy szociológus is beszélt erről a jelenségcsoportról. Ő egyenesen azt mondta, hogy ez a finomkodó politikai korrektség több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ugyanis a gyűlöletet és a szalonképtelen gondolatokat láthatatlanná, összekacsintás tárgyává teszi, és végső soron olyan állapotokat alakít ki, ahol csak homályosan lehet látni, hogy mi ellen is kellene küzdeni, illetve hogy az a valami pontosan mekkora, és hol van.

Egy hasonló beszélgetős műsorból tudtam meg, hogy az Egyesült Királyságban messze nem új ez a hozzáállás. Amikor Németországban – és a befolyása alá kerülő többi államban – javában hozták a zsidótörvényeket, Nagy-Britanniában ilyen otrombaságot soha nem követtek el. Egyszerűen annyi történt, hogy a tenisz, golf és egyéb klubok tagságába egyszerűen nem jutottak be zsidók. Nem stimmelt valami a jelentkezési lapjukkal, elfelejtődött, elkallódott, elhúzódott az ügy. Soha nem mondták senkinek, hogy te, barátom, itt nem lehetsz tag. Ez csak a végeredmény volt.

2012. április 6., péntek

» Rendőr

2012. április 6. | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Már a kanyarodósávban voltam az út felé – amin elég sokáig kell menni, és elég széles ahhoz, hogy egy kicsit gyorsabban hajtsak, mint ahogy az itteni KRESZ javasolja – amikor a visszapillantómban megláttam egy rendőrautót.

Az első gondolatom az volt, hogy most majd tötymöröghetek végig harminccal, a második pedig az, hogy talán csak nem fogok hátralévő életemben lesütött szemmel oldalra pillantani, ha meglátom magam a borotválkozó-tükörben.

Úgyhogy hitet tettem a rendes gyakorlatom mellett, és ráérősen, de nagyjából harminchétig gyorsítottam, amikor a rendőrautó elkezdett villogni. Félreálltam, ő mögém. Kiszállt, odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem (Are you OK?). A metakommunikációjából úgy tűnt, mintha több lenne ez egy egyszerű köszönésnél, és valamennyire tényleg érdekelné az aktuális állapotom.

Miután mondtam, hogy persze, remekül vagyok, pontosította a kérdését, és azt tudakolta, hogy ittam-e alkoholt. Ezen úgy meglepődtem, hogy el is vétettem meghallani és/vagy megérteni, amit még mondott, ezért – miután mondtam, hogy nem ittam – visszakérdeztem, hogy mit is csináltam rosszul.

Erre azt válaszolta, hogy kacskaringóztam az úton. Ezen végképp meglepődtem, csoda, ha a számat nem tátottam ki, és elkezdtem visszajátszani magamban a legutóbbi párszáz métert. Ekkor beugrott, hogy mire gondolhat. Valóban kacskaringóztam, miközben az emberes kátyúkat, meg a besüllyedt csatornafedeleket kerülgettem, hogy mind a futóművet, mint a saját külső és belső szerveimet óvjam a felesleges amortizációtól.

A mai napig nem tudom beleélni magam azoknak az embereknek a fejébe, akik autójukkal kátyúba hajtva az ütés hangjától és a rázkódástól nem zavartatva mennek tovább, mintha ez olyan természetes lenne, mint hogy a fák levelei ősszel amúgy is lehullanak.

Mivel ez a rendőrnő is hasonlóan viszonyulhatott a szolgálati járművéhez, illetve az abban okozott károkat úgyis az adófizetők pénzéből hozzák helyre, nem sikerült meglátnia az útburkolat hibái és az arra adott reakcióm közötti összefüggést. A rövid párbeszédünk alatt viszont – amíg elmondtam, hogy miért kacskaringóztam, és hogy már csak azért sem iszom, mert gyakorlatilag az a munkám, hogy vezetek – megállapíthatta, hogy tényleg nem ittam, úgyhogy minden papírozás vagy akármi nélkül elköszönt, én pedig ráérősen harminchétre gyorsítottam.

2012. április 3., kedd

» Éjszakai közlekedők

2012. április 3. | Anglia | Job | suhodminyák | 0 komment

Tegnap éjjel az egyik osztott, többsávos úton egy róka a járdán várta meg, amíg az előttem haladó kocsi elmegy mellette, majd a városi közlekedésben jártasak ütemérzékével határozottan, de nem sietősen átment előttem. A szájában egy jókora patkányt tartott.

2012. március 30., péntek

» Tudsz úszni?

2012. március 30. | Ez van | India | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.

2012. március 24., szombat

» Apropó 30%

2012. március 24. | Ez van | Anglia | suhodminyák | 0 komment

A BBC4-en hallottam, hogy a világon az élelmiszerek nagyjából harminc százaléka veszendőbe megy. A harmadik, illetve fejlődő világban gondok vannak a tárolással és a szállítással, valamint a kórokozók ellen sem tudnak olyan hatékonyan védekezni, mint ahogy világ szerencsésebbik felén képesek rá.

A bolygó felénk eső oldalán ezekben elég jók vagyunk, ezért úgy érjük el az eleve elrendeltnek tűnő harminc százalékot, hogy imponáló technológiai fegyelemmel és magas szervezési színvonalon juttatjuk a boltok polcaira, majd szorgalmasan hazahordjuk, és a hetven százalékuk elfogyasztása után megpenészedve, savanyodásnak indulva, vagy csak egyszerűen érdekmúlás okán vágjuk ki a kaját a szemétbe.

A patkányoknak tök mindegy, ők így is, úgy is megtalálják a számításukat. Éjszakánként kellemetlenül sokszor találkozom velük, és nem kell sikátorokba mennem értük. Ott szaladnak, szimatolnak a házak, kerítések tövében.

Elég erősen tartok tőlük gyerekkorom óta, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, nincs mitől félnem: nem mennek torokra, ők vállalják az igazi kockázatot, ha emberrel futnak össze. Illetve az itteni viselkedésükből úgy látom, nem ítélik túlságosan nagynak a kockázatot.

Az egyik diákszállásnál fiatalok szöszmötöltek, hangoskodtak mondjuk tíz méternyire egy patkánytól, aki – úgy tűnik – pontosan tudta, hogy jó eséllyel észrevétlen maradhat. Én közöttük álltam félúton, mozdulatlanul. A patkány ide-oda osont a fal tövében, aztán a levegőbe szimatolt, és kisebb előrerohanásokkal megindult felém.

Mivel ez a viselkedés meglepett a korábban tapasztaltakhoz képest, felvontam a szemöldökömet, hogy legyen hely a szemeim elkerekítéséhez, és a nyakamat is kissé előre nyújtottam. Ez utóbbi árulhatta el a patkánynak, hogy nem tereptárgy vagyok. Hirtelen megtorpant. Testbeszéde és gombszemei olyan hatást keltettek, mint amikor egy tinédzsert kapnak rajta az utcasarkon kifordulva, amint éppen későbbi rock sztár énjét próbálja már jó előre tökélyre vinni.

A patkány egy hosszú másodpercig állt döbbenten, majd nyílegyenesen visszarohant a léckerítés mögé, ahonnan előbújt. Ha az egész jelenetet egyetlen szóval kéne leírnom, azt mondanám: aranyos volt.

Ez nekem új élmény a patkányokkal kapcsolatban, és örülök neki, hogy tehettem egy lépést ebbe az irányba még akkor is, ha nem célom, hogy odáig jussak, hogy széttárt karokkal, a boldog nevetéstől könnyezve álljak a napsütésben, ahogy patkány-barátaim rajtam fürtökben lógva ostromolnak szeretetükkel.

2012. március 17., szombat

» Aki hülye...?

2012. március 17. | Anglia | suhodminyák | 0 komment

2005-ben két tizenhárom éves lány megállt a vasúti átjárónál, mert piros volt a lámpa. Átment előttük a vonat, ők meg – miközben a jelzés még mindig vörösen égett – elindultak. Csak hát volt még egy vonat, úgyhogy a lányok meghaltak.

A szülők beperelték a vasutat, mivel szerintük nem tettek meg mindent, hogy ezt, és az ehhez hasonló baleseteket megakadályozzák. A bíróság úgy döntött, hogy a szülőknek igazuk van.

Gyakorlatilag az ítélet megszületésének pillanata óta megy egy felhívás a rádióban arról, hogy a vasúti átkelők fényjelzései nem időrabló, hanem életmentő készülékek. A „hangjátékban” a beszélő épp az érvelése magvát készül kifejteni, amikor egy száz fölött elsuhanó vonat zakatolva süvítő hangorkánja nyom el minden más hangot. A narrátor, ahogy a távolodó vonat zaja elhal, a „na erről beszélek” érzést árasztó hangsúlyt hozzáadva fejezi be a mondatát.

Persze a rádió a hírműsorok környékén foglalkozott a témával már korábban is. Ezekből a nyilatkozatokból és beszélgetésekből kiderült, hogy mindenhova az átkelést fizikailag megakadályozó sorompót tenni gazdasági értelemben vett képtelenség. (A kis osztott, átrohanást gátló páros korlát itt is megvolt).

Lehet, hogy másnak is eszébe jutott, de szerintem emellé a felhívás mellé elférne az átkelőkben egy piktogrammal súlyosbított pár szavas kis szöveg arról, hogy irányból biztosan kettő van, de lehet, hogy átszáguldó vonatból is. Piroson ne menj át.

A tragikus eseményt önző módon a magam életére lefordítva nekem az a tanulság, hogy olyan esetekben is eséllyel lehet tenni valamit, amikor az ember reflexből széttárná a kezét, hogy a lányok hülyék voltak, meg a szülők dolga lett volna még jóval korábban, hogy képbe rázzák őket a világ ilyen dolgaival kapcsolatban. Szerintem mindkettő igaz, de ha értékarányosan szeretnénk ítélni, azt kell, hogy mondjuk, hogy a halálbüntetés szankciónak erős.

2012. február 24., péntek

» Embert autójáról?

2012. február 24. | Ez van | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Ez a parkoló napközben sokszor teljesen megtelik. Az ilyenfajta bunkóság jutalma egyes otthoni lakótelepeken az, hogy az elkövető összes kilincsét gazdagon bekenik kutyaszarral. Persze lehet, hogy nem ebben a gépjármű-kategóriában. Kutyaszar amúgy itt is van, talán csak a kreativitás, a látszólag össze nem függő elemek közötti kapcsolat megtalálásának a képessége hiányzik.

2012. február 23., csütörtök

» Relativitás

2012. február 23. | Anglia | Job | suhodminyák | 0 komment

Mongol kollégám szerint kezd túl sok lenni a paki(sztáni) a cégnél.

2012. február 10., péntek

» Civil kurázsi

2012. február 10. | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Tetszhetnének is, de alapvetően inkább rossz érzésekkel töltenek el az itteni polgári aktivitás egyes megnyilvánulásai. Már korábban írtam róla, hogy egy örök-piroson való áthajtást, vagy a megengedett sebesség túllépését sokszor mutogatással, villogással „büntetik” az angolok; így jelzik, hogy szabály sérül, és ők ennek nem örülnek.

Egy ideje olvasgatom a liftekben és a lépcsőházakban kifüggesztett kis közleményeket. A ház ügyes-bajos dolgain túl figyelmes lettem egy önálló kategóriára is. Arra, amikor egy lakó névtelen levélben figyelmeztet valakit arra, hogy ne csináljon valamit. Nálunk ez általában egy anyázás alakját ölti, esetleg tartalmaz valami ígéretet arra az esetre, ha a levélíró az elkövetés közben összefutna a címzettel. Itt ezt professzionálisabban űzik.

Történik valami, ami a kifüggesztett szöveg szerzőjének – egyébként okkal – nem tetszik. Erre ő – a jelek szerint – nem áll az elkövető elé, és nem mondja meg a véleményét, hanem ír (de nem aláír) egy papírt, amiben közli, hogy kamera figyeli az elkövetőt, vagy hogy már fel is jelentette a megfelelő hatóságnál.

"Pár, hozzám eljutott panasz szerint bizonyos növények erős szaga jut be a lakók lakásaiba, a folyosókra és a liftbe is. Esetleg lehetne csak az erkélyen füstölni. - Billy"

Ebben az tetszhetne, hogy nem csak magukban puffognak az angolok, hanem érvényt is szereznek az amúgy értelmes szabályok betartásának. Itt tényleg olyan méltányolható kérésekre kell gondolni, mint hogy ne köpdössék tele a tükröt a liftben, vagy hogy ne dobjanak le szemetet az ablakból az udvarra. És ez egy jól működő, öntudatos és a megteremtett kulturális értékeket aktívan oltalmazó társadalom képét rajzolja elénk.

"Nemrég néhány lakó ebből a tömbből szemeteszsákokat és üvegeket dobott ki az erkélyéről és az ablakából. A zsákokat jelenleg az önkormányzatnál vizsgálják neveket és címeket keresve. Számíts hatósági intézkedésre."

Csak – ahogy én érzem – az egészet körbelengi egy sötétben bujkáló, a szemtől szembe való találkozást elfordított tekintettel abszolváló, majd a zárt ajtó mögötti biztonságából feljelentő féregség. Biztos a fent említett önkéntes közlekedési rendőrök, meg a hónapokkal korábbi képzési élményem miatt, ahol a nyitottság és az elfogadás divatos szólamainak felböfögése után önfeledt kirekesztésbe kezdtek a tanult kollégák.

"Lehet, hogy nem tetszik, amit a tükörben látsz, de ez még nem ok arra, hogy leköpd. Kamera figyel téged."

Ezeknél a közleményeknél is azt érzem, hogy az ilyen emberek vígan és önként elhajtanának egy náci diktatúrát – ha éppen abba születtek volna, és nem egy pár száz éves demokráciába. Na ezért nagyon fontos szerintem, hogy egy adott ország / kultúra milyen értékeket közvetít és sulykol a polgáraiba. Ugyanis azok egy jókora hányada azt fogja hinni, hogy az az ő saját meggyőződése, és azt fogja – akár kéretlenül is – szolgálni.

2012. február 6., hétfő

» Holnap találkozunk

2012. február 6. | Fikció? | suhodminyák | 0 komment

Az iroda előtt elhaladva láttam, hogy Sunil van bent a főnöknél. Kicsit megálltam szöszmötölni a nyitott ajtó mellett. Arról volt szó, hogy a főnök megérti, hogy Sunil már bőven elmúlt ötvenéves, de akkor is, még mindig, és már tolerálhatatlanul nagyon lassú. Hogy amit más megcsinál kilenc perc alatt, az Sunilnak negyven percig is eltart. Hogy nem ér oda időben, hogy elfelejt ezt-azt, és nem szól, ha nehézsége támad, hanem csak meddőn próbálkozik magában.

A súlyos, végítéletszerű szavakat Sunil derűs nyugalommal hallgatta. Csak egyszer feszengett egy kicsit, és láthatóan tartva attól, hogy esetleg udvariatlannak fog bizonyulni, de mégis megszólalt, hogy a főnök ne feledje a szavát, de ha most nem fordítja lassan a fejét az ablak felé, akkor talán soha többet nem láthatja azt a vörösbegyet, aki úgy néz be az ablakon, mintha érdekelné, mintha értené, hogy mi történik bent.

A főnök megdöbbent. Aztán megpróbálta eldönteni, hogy Sunil gúnyolódik-e, végül hirtelen oda fordította a fejét, ahol a vörösbegy egy pillanattal korábban ült. Nagyot sóhajtott, és azt mondta, hogy ennyi, Sunilnak nem tud többet segíteni, nem tud már mit kezdeni vele. Menjen innen, ahova akar, akár a madarak közé, őt nem érdekli, de többet nem akarja látni.

Sunil felállt, és változatlan nyugalommal, az elkeseredés, a csalódottság legkisebb jele nélkül lépett az ajtó felé. Én gyorsan félreléptem, aztán visszafordultam, mintha épp az ellenkező irányból jönnék. Sunil arca felderült a láttomra. Megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem, aztán azt mondta, hogy elszalasztottam egy vörösbegyet, de szerinte elő fog még itt fordulni, ne aggódjak emiatt. Annyit mondott még, hogy találkozunk holnap. És másnap be is jött. Aláírt pár papírt, és leadta a formaruháját.

2012. február 2., csütörtök

» Második menet

2012. február 2. | Anglia | Job | suhodminyák | 3 komment

Épp, amikor megírtam, hogy itt azért legalább a látszat fontos, élő cáfolatot kaptam. Közel negyven fontért rendeltek pizzát egy meglehetősen távoli címre. A kuncsaft (egy sápadt arcú tinédzser) egy húszasig jutott papírpénzből, a többit apróból vadászta össze. Hosszadalmasan számolgatott, hol egyesével, hogy rátekintve, nagyobb egységekben pöckölte az érméket az egyik tenyeréből a másikba. Megkapta a pizzáját, én meg beültem a kocsiba megszámolni a pénzt. Három fonttal kevesebb volt.

Felhívtam a rossz hírrel, és megkértem, hogy ugorjon már le kiköszörülni a csorbát. Tagadta a dolgot, és végül simán le is rakta a telefont. Újra felhívtam. Ekkor már szó nélkül kinyomott. Láttam, hogy ezt elbuktam: nem fogok itt maradni, amíg újra előjön, meg akkor is… mit is csinálnék pontosan? Írtam hát neki egy sms-t, hogy ezentúl ha pizzát rendel, a neve mellett ott lesz, hogy vigyázz vele, csaló. És hogy remélem, ez megért neki három fontot. (Tartok tőle, hogy ez amúgy úgy hangzik, mintha saját nagyapám bátyja lennék). Kisvártatva válaszolt, hogy neki feltétlenül megérte, ő élvezte a dolgot.

Az ilyenkor szokásos érzések tolultak fel bennem, amiket inkább nem hagytam elhatalmasodni magamon, hanem úgy döntöttem, ezek után már tényleg mindig számolni fogok, tartson akármeddig is.

A következő nap relatíve korán kezdtem, ezért este kilenc körül szóltam, hogy lassan hazaballagnék. Ebben maradtunk, de ahogy visszaértem, beesett egy csomó új rendelés. Köztük az előző napi cím is. Megint negyven font körüli összegben. Úgy jött ki a lépés, hogy nekem kellett kivinnem.

Eléggé zaklatott lettem. Éreztem a mellkasomban a szívdobogásomat, éreztem a megalázottságot, hogy ilyen pitiáner módon nyúltak le, izgultam, hogy hogy fogom kezelni a találkozást, hogy szedem ki belőlük a pénzemet, illetve kezdtem dühös lenni.

Megérkezve beálltam egy mellékutcába. A #31# kóddal kezdtem a tárcsázást, hogy ne jelezze ki a számomat. Egy géphang mondta, hogy így nem tudják fogadni a hívásomat. Hát jó. Hívtam rendesen. Úgy sem. Ezek szerint letiltották a számomat, nehogy olyan kellemetlen helyzet alakuljon ki, hogy esetleg én megyek ki hozzájuk. Felhívtam a főnökömet, hogy csörögjön rájuk ő, hogy itt a pizzájuk a ház előtt. Neki se sikerült. Abban maradtunk, hogy kopogok a lépcsőház ajtaján, ami amúgy nem hallatszik fel a lakásig, aztán egy idő után eljövök. Épp itt tartottam, és beszálltam a kocsiba, de már elég tettre kész voltam, hogy ne hagyjam ennyiben a dolgot. Dudálni kezdtem a néptelen, sötét utcán. Erre kinézett egy lány. Te rendeltél pizzát? – kérdezem. Ő. Szuper, itt is van. Pont ekkor hívott a főnököm is, hogy már jönnek lefelé.

De jöttek ám. Ugyanaz a csávó nézett ki a lépcsőház ablakán (első hiba), és ugyanúgy mondta, hogy már jön is. Erre mondtam, hogy ok, gyere csak, itt várlak. Ekkor megismert. És a húgát(?) küldte le. A lány első hibáját (összesítve az eddigi másodikat) akkor követte el, amikor a negyven fontot bankjegyek formájában nyújtotta át. A pizza a csomagtartóban volt. A pénzt átvettem, és mondtam, hogy akkor ez a számla most harminchat, amit pedig a srác az ablakból tegnap ellopott tőlem, az még három. Ez összesen harminckilenc. A csaj megrántotta a vállát, hogy akkor vonjam csak le azt a hármat is. (Harmadik hiba). Ezt udvariasan megköszöntem, visszaadtam egy fontot, és mondtam, hogy megyek, és hozom a pizzáikat. Ahogy visszaértem, megjelent egy újabb testvér. Először ellenőrizni akarta, hogy mindent rendben megkap-e, nem „felejtek-e” semmit a zsákban. Micsoda? – kérdeztem – te akarsz ellenőrizni bármit is?! És a szájába tartottam az üres zsákot.

Ezután előhozakodott azzal, hogy neki még jár vissza négy font. Ránéztem a csajra. Az is ráerősített, és mondta, hogy ő negyvenet adott. Mondom az stimmel. És én mennyit adtam vissza? Egyet – azt mondja. De hiszen az szuper, mert harminchat, meg a három lopott font, az harminckilenc. Te negyvenet adtál, úgyhogy akkor minden ok. Erre a csávó azt mondja, hogy neki a bátyja dolgához semmi köze (negyedik hiba – eddig hihettem volna akár, hogy tényleg semmi közük egymáshoz). Akkor küldd le nekem, kérlek, és átbeszélünk mindent. Ezután már azt mondta, hogy ő nem ismer semmilyen Tonyt. (Tony ennek a második adagnak a megrendelője volt, ha nem tudja, ki az, mit ácsorog itt).

Itt egy kicsit megfagyott a köztünk lévő frontvonal. Ő erősködött, hogy neki még pénz jár, én meg erősködtem, hogy tőlem ő már pénzt nem fog kapni. És újra megkértem, hogy küldje már le nekem a bátyját – aki fentről pusmogott, de nem jött le. Amikor a csaj újra az értetlent játszotta, hogy kit akarok én lehívatni, akkor jeleztem neki tagoltam és kissé emelt hangon, hogy azt, akit láttam az ablakban. Rá gondolok, őt akarom itt látni.

A srác következő ötlete az volt, és ebben viszont egyet is értettünk, hogy rendőrt hív. Mondtam, hogy rajta, itt, ezen a helyen várom a zsarukat, és végigbeszéljük az egész kis ügyünket. (Ötödik hiba, hogy pont ő akar zsarut hívni, hatodik, hogy megint – ahogy a zsákba nézéssel is – magából indult ki, és azt hitte, nekem is olyan rémisztő egy rendőr, mint neki. A hatodik az lehetett volna, hogy az sms-ek igazi csemegék lettek volna a kiérkező járőröknek).

Mivel persze ez a felvetés csak egy szánalmas blöff volt, azt mondta, hogy ok, akkor menjek csak vissza. Mondtam, hogy rendben. És jó étvágyat a pizzákhoz, sziasztok. Ezzel beszálltam a kocsiba, és elhajtottam.

Az egész eseménysor közben egyébként egyre jobban éreztem magam. Nálam volt a pénz, nálam volt az erkölcsi fölény – és egyébként a fizikai is. Felspannolt állapotomban erősen kerestem a szemkontaktust, az izmaim készenléti üzemmódban voltak, egyre inkább úgy éreztem, hogy ha ütni kell, fog az menni.

Ahogy távolodtam a kocsival, megértettem valamit, amit soha eddig. Azt ugyanis, amikor például egy teniszező a levegőbe öklöz és eltorzult arccal ordít bele a világba egy bevitt pont után. Én is pont így éreztem, és pont így is tettem. Felcsavartam a rádiót, ahol persze szívesebben hallottam volna mondjuk Judas Priestet, de nem számított igazán, hogy mi szólt, nem is emlékszem rá. Fel voltam villanyozva, és nevetgéltem magamban még percekig.

2012. január 29., vasárnap

» 16, 17, 75, 77

2012. január 29. | Anglia | suhodminyák | 0 komment

Aki azt hitte, hogy bele fogok unni az irányító- és házszámos panaszaim sorolásába, annak keservesen csalatkoznia kell. A mellékelt képen végül is nem látszik, de egy (kettő) lakásszám anomáliát ábrázol. A bal oldali ajtón a 75-ös, mellette pedig a 16-os szám szerepel, a jobb oldali ajtó esetében pedig a 17-es és a 77-es.

Az egész hely egy utcának hívott udvar, amit középen egy három méter magas vaskerítéssel osztottak meg, hogy lehessen menni egy négyszáz yardos kört, ha épp rossz oldalra tippelte a célpontot az ember.

Az ügyfél konokul kitartott a saját számozása mellett, amikor telefonon egyeztettünk. Mikor végül ennek ellenére megtaláltam (nem mindenhol látszik ilyen szépen a kettősség), kiderült, hogy ő az önkormányzat verzióját tulajdonképpen nem ismeri el létezőnek. Kérvényt is adtak be, hogy legyen az ő verziójuk az egyetlen igazság, de elutasították őket.

Na de hát könyörgöm. Ebben az országban egyáltalán felmerülhet, hogy ilyesmiről vitát nyisson az ember? Otthon esetleg megpróbálom majd én is, hogy például a helyrajzi számom helyett lehet-e a jelem hóember.

Tartottam egy önvizsgálatot is, hátha eltúlzom ezt az egészet, és nincs a dolognak akkora jelentősége, csak az én rigorózusságom bicsaklik meg rajta állandóan. Ugyanis amikor ezt ittenieknek mesélem, gyakran láthatóan nem értik, hogy mi a problémém azzal, hogy nem lehet az egyik helyből kitalálni, hogy merre lehet a másik, és hogy nálunk ez alapvetően másképp van, és az miért jó.

Végül is mindig odatalálok, ahova kell, tehát nem történik semmi helyrehozhatatlan, csak épp nem hatékony a dolog. De azért ha arra gondolunk, hogy valakihez mentőt kell hívni, akkor rögtön megugrik a dolog jelentősége, mert vastagon nem mindegy, hogy egy mondat elég-e az események elindításához, vagy hosszas magyarázatra lesz szükség, aminek során elsőre aprónak tűnő, de közben óriási jelentőségűnek bizonyuló botanikai vagy helytörténeti részleteket kell kibontani, és ez erről való közös tudásalapot megteremteni, mielőtt a segítség elindulhatna.

Aki itt hatékony akar lenni, amikor arra a legnagyobb szükség lesz, annak előre készülnie kell viszonyítási pontokkal, és ahogy a diszpécser felveszi a telefont, rögtön azzal kezdeni, hogy maga az útburkolat kórós elváltozásaira, az építészeti stílusokra, vagy az autókra a legfogékonyabb, mert akkor eleve úgy mondanám, hogy merre kell jönni, meg hol kell bekanyarodni.

2012. január 27., péntek

» Becsületesnek látszani

2012. január 27. | Anglia | Job | suhodminyák | 0 komment

Úgy látom, hogy az emberek itt is stiklizgetnek, hazudoznak, próbálják elpalástolni és megúszni a dolgokat – csakúgy, mint nálunk. Van viszont egy fontos különbség. Míg Magyarországon egy autónepper nyugodtan az arcába nevet annak, akit átvert, itt mindenáron el akarják kerülni, hogy a morális alávalóság bizonyítást nyerjen.

Először vettünk egy autót az eBayen – mint közben kiderült – itt élő lengyelektől. Az átvételnél az esőérzékelős ablaktörlő rendíthetetlenül és megállíthatatlanul törölni kezdett. Az eladó páros férfi tagja oda is ugrott, és megnyálazott ujjbegyével megsuvickolta az érzékelőt. Azt mondta, biztos valami légypiszok volt ott, előfordul az ilyesmi. Az ablaktörlő – miközben a bajuszkapcsolóját is csavargattuk – végül megállt. Megvettük a kocsit, majd a probléma újra előjött, és nem lehetett megállítani többé. Azt is észrevettük, hogy az ablaktörlő gumija le van szakadva, tehát a hiba fennáll egy ideje.

Telefonáltunk, hogy orvosolják már ezt a bakit, mert a hirdetésben az szerepelt, hogy minden rendben van a kocsival. Előhozakodtak az „akkor miért vetted meg” dumával, és azzal kezdtek vádolni, hogy majd biztos minden szirrel-szarral hozzájuk fogunk futni, pedig áron alul vettük a kocsit. Amikor kiabálni kezdtem a telefonban, az akkor volt, amikor azzal kezdtek fenyegetőzni, hogy megírják az eBayen rólunk, hogy ún. idővesztegetők vagyunk.

Erre mondtam nekik, hogy egy csaló szájából nincs súlya ezeknek a szavaknak, és állok elébe, írja meg, amit gondol, meg én is megírom, hogy mi történt valójában, aztán versenyezhetünk, hogy az idővesztegető vagy a becstelen a kínosabb címke. Kijavították a hibát (egyébként egy fiatalabb márka- és típustársból oldották meg okosba’), és rákérdeztek, hogy akkor ugye pozitív visszajelzést fogunk adni róluk. Mikor ezt megtettük, ők is pozitívan nyilatkoztak rólunk.

Na de ők itt élő lengyelek voltak. Nézzük az angol változatot. Vettünk egy másik autót is. Relatíve sokat fizettünk érte, és messze utaztunk, mert jó állapotban volt, keveset futott, és a helyszínen az eladó is szimpatikus figurának tűnt. Sajnos elsiklottam egy lefulladás fölött, amiről azt gondoltam, hogy valamit én rontottam el, illetve voltam olyan ostoba, hogy nem néztem meg az olajat sem. Amúgy minden rendben lévőnek tűnt.

Egy hét használat után azonban egyértelművé vált, hogy a lefulladás a kocsi már meglévő hibája volt, ami az idővel egyre súlyosbodott, és eljutott odáig, hogy miután már meleg motorral is produkálta, már beindítani sem lehetett. Szépen lefilmeztem mindent, ahogy a hibát produkálja a kocsi, és elküldtem a fickónak, hogy mit szól hozzá, szerinte hogyan oldjuk meg a dolgot. Közben arra is rájöttem, hogy a légkondi sem működik, és gyakorlatilag nincs olaj sem a teknőben.

A figura azt állította, hogy nála még minden a legnagyobb rendben volt, és szerinte csak valami banális hibáról lehet szó, mint pl. az üzemanyag szűrő eltömődése. Én viszont beszéltem pár szervizzel, és egybe el is vittük. Az derült ki, hogy egy rohadt drága alkatrész a hibás, a lefulladási hajlam pedig úgy erősödik, ahogy a hibás turbó felzabálja az olajat a motorból. A javítás kb. az autó árának a negyede lett volna. Ragaszkodtunk hozzá, hogy visszakapjuk a kocsi árát, ő meg vigye innen az autót, ahova akarja.

Elég sok huzavona közben azt találta írni (ugyanis megkértem, hogy írásban kommunikáljunk – hogy majd mindezt felhasználhassam, amikor jogi útra terelem a nézeteltérésünket), hogy nincs igazam, amikor azt írom, hogy a kocsi nem mozgóképes, mert ha van benne elég olaj, akkor el fog az menni odáig, ahol vettük. Magyarul tisztában volt a hiba-együttes természetével, csak azt vétette el, hogy a törvényben meghatározott tizennégy nap nálam a hosszú hazaúttal és a futárkodással együtt elég megtett mérföldet jelent ahhoz, hogy a hibák egyértelművé váljanak. Ha tíz mérföldnyire laktam volna, és csak munkába vagy vásárolni jártam volna a kocsival, másfél hónap is eltelhetett volna, és a nepper már nyugodtan széttárhatta volna a kezét.

Végül – mindvégig tagadva, hogy rosszhiszemű lett volna – visszavette a kocsit, és az útiköltségünkhöz való hozzájárulását megpróbálta úgy beállítani, mintha jófejségből fizetné egy ebédünket. Azt is hangsúlyozta sokszor, hogy neki csak kijavítani kellene a kocsit, visszavenni nem, és ő most úriember. Jeleztük, hogy nálunk ő nem számít úriembernek, és látszott rajta, hogy ez valódi veszteség a számára.

Pizzakihordás közben is előfordulnak – ennél persze jóval kisebb kaliberű – esetek. Eddig vagy négyszer-ötször futottam bele olyan helyzetbe, hogy a kezembe borítottak egy marék aprót azzal, hogy ki van számolva. Én meg általában nem számolom meg, mert lusta vagyok, illetve egyszerűen mert nehéz a zsákkal, az övtáskával és a széllel összehangolni a dolgot. De a kocsiba visszaérve időnként elfog a rossz érzés, és mégis megszámolom, amit kaptam (és egy külön zsebbe tettem). És időnként ki is derül, hogy helyes volt a megérzésem.

Ilyenkor mindig ugyanaz történik. Felhívom az ügyfelet, aki nem elérhető többé. Hangpostán van, vagy nem veszi fel. Egy-egy ilyen esetben ugyan nem komoly pénzekről van szó, de egyrészt garasos vagyok, másrészt elvi kérdés számomra, hogy nem fizetek bele idegenek pizzájába. (Olyan előfordul, hogy egy diáknak hibádzik pár penny, miután az összes pénzét előkotorta, én meg rálegyintek, hogy ezen ne akadjunk fenn).

Amikor végül mégis sikerül elérnem az elkövetőt, mert például egy lakó mögött bejutok a házba, és nem számít rá, hogy én leszek az, aki kopogtat, akkor mindig nagyon nagy a meglepetés, de vita nincs igazán, és pár pillanat múlva odaadják a hiányzó összeget – borravalóval megfejelve. Ha ez nem lenne, még élne bennem a gyanú, hogy egyszerű tévedésről van szó, de aki először kiszámolja a pénzt, az másodszor is csak pontos akarna lenni. Aki ilyenkor borravalót ad, az kompenzál, az a becsülete kármentését végzi.

Volt egyvalaki, akit sehogy se sikerült elérnem. Harminc pennym bánta. Hívogattam (ki volt kapcsolva két perccel azután, hogy telefonon szóltam neki, hogy megérkezett a pizzája), és a diákszállásra sem jutottam be, csak az udvarig. Küldtem neki egy sms-t – nem annyira a harminc penny miatt, mint inkább azért, hogy elmondhassam magamnak, hogy nem adtam fel. Na, erre az sms-re éjjel kettőkor jött is egy válasz. Így szólt: „R U OK?” Nem bazmeg, nem vagyok OK, megírtam az sms-ben, hogy mi a gondom, ez nem válasz rá, csak egy ügyetlen kísérlet arra, hogy ne tűnj úgy, mint aki elsunnyogott. De hát úgy tűnsz. Végül annyit írtam neki, hogy rá se rántson, nem fogok odaautózni hozzá ennyi pénzért. Ebben megnyugodott.